-Nagyon sokfélék a képeid. Ugyanúgy érdekel a természet, mint a város és az emberek?

-Igen, bár nem minden része a természetfotózásnak, ezen a kategórián belül leginkább a tájképek érdekelnek, a legkevésbé pedig a makrófotók. Természetfotót amúgy nem készítek olyan sűrűn, mint városi képeket, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ez az arány a későbbiekben fordulni fog.

Mónus Márton, akinek kiállítják képét a Louvre-ban

-Az ember azt gondolná, hogy mindegyikhez másfajta gép kell, más világlátás. Benned hogy fér meg mindez egyben?

-Ez nem feltétlenül van így. Vannak speciális területek, amikhez elengedhetetlen a specifikus eszköz használata, de a legtöbb esetben maximum objektívet kell cserélni ugyanazon a gépen. Például a tájképek készítéséhez jól jön, ha az ember olyan objektívet használ, ami nagy látószöggel rendelkezik, vagyis sok dolog fér bele a képbe, míg mondjuk a portrék készítésénél inkább az az előnyös, ha ez a látószög kisebb, így csak az alanyunk van a képen torzítás mentesen. Nem hiszem, hogy más világlátás kell a különböző témákhoz, csak nyitottnak kell lennie mindenre a fotósnak. Szerencsére sokat utazom és utaztam is a szüleim révén, számos témával találkozhattam, gondolok itt tájakra, épületekre, emberekre, így akarva-akaratlanul is sokféle dolgot örökítettem meg.

-Miért pont a fényképészetet választottad hivatásul?

-Röviden azt mondanám, hogy az izgalmassága miatt. Olyan helyekre jutok el, és olyan eseményeknek lehetek tanúja, amikről amúgy nagy valószínűséggel nem hallanék, új emberekkel és helyzetekkel ismerkedhetek meg.

-Szoktál analóg géppel fényképezni?

-Igen, elég gyakran, nem véletlenül dolgozom önkéntesként egy analóg és digitális fotólaborban, ahol nagyíthatok is az elkészült képeimből. Az analóg fényképezés teljesen más érzést nyújt, mint a digitális, mivel az analógnál lesz egy kézzel fogható végeredmény. Amikor az ember előhívja a filmjét, és meglátja a legjobb képet a tekercsen, az sokkal jobb érzés, mint amikor a számítógépen rengeteg egyéb között látja meg a neki legjobban tetszőt a digitális képek esetén. Ha magamnak fényképezem, vagyis amikor olyat fotózom, ami nem munka, azt általában filmes géppel teszem. Így körülbelül a képeim 60%-ban analóg technikával készülnek.

<

Fotó: Mónus Márton

Fotó: Mónus Márton

Fotó: Mónus Márton

Fotó: Mónus Márton

Fotó: Mónus Márton

Fotó: Mónus Márton

Fotó: Mónus Márton

Fotó: Mónus Márton

Fotó: Mónus Márton

>

-Használsz digitális képmanipulációt?

-Használok, de nem a szó negatív értelmében. Manapság elkerülhetetlen, hogy az ember a számítógépen feldolgozza és utómunkázza a képeit. Az utómunka alatt a színek, kontraszt, szaturáció és hasonlók beállítását értem, nem pedig a képi tartalom megváltoztatását. Olyan manipulációt, ami lényegében változtatja meg a képet, vagyis elvesz, illetve hozzáad elemeket, nem használok. Ez alól kivételt képez a minimális retusálás, vagyis a szenzoron lévő koszok éltüntetése, a bőrhibák csökkentése például.

-Melyik képedet küldted el az Exposure Photography Award pályázatára? Mesélsz róla egy kicsit? Miért pont ezt tartod a legerősebb alkotásodnak?

-Tavaly volt szerencsém a barátnőmmel Észak-Norvégiába utazni a Lofoten szigetekre, ami a világ egyik legszebb szigetcsoportja. Az itt készült sorozatomat küldtem el az Exposure Award pályázatra, amire a világ minden tájáról több millió pályamű érkezett. A második fordulóba, ami a Louvre-ban való kiállítással és a pályázat hivatalos könyvében való megjelenéssel jár, alap esetben szavazatokkal lehetett bejutni, de nekem nem gyűlt össze a megfelelő mennyiségű (konkrétan nulla, mert megosztani is elfelejtettem). De szerencsére az egyik képem megtetszett a zsűrinek, így végül úgy döntöttek, hogy soron kívül továbbjutok a második körbe a tájkép kategóriában. Ez a képem Narvik mellett készült és az Ototfjord nevű fjordot, illetve a fölé magasodó hegyeket ábrázolja felhős időben, ERRŐL a képről van szó. Amúgy a sorozatból nem ez a kedvenc képem, hanem EZ a kép.

-Mit éreztél, amikor kiderül, hogy a Louvre-ban fogsz kiállítani? Mi volt az első gondolatod?

-Először azt hittem, hogy ez valami vicc, illetve hogy nem értem pontosan a levelet. Sokadszori elolvasásra esett le, hogy ez nem tréfa, és tényleg kiállítják a képemet az Exposure Award keretein belül a Louvre-ban. Miután ez tudatosult bennem, utána nagyon boldog voltam, elég nehezen sikerült elaludnom, mivel az értesítőt olyan hajnali egy körül küldték.