A Halálos iramban már csupán egy gyermekded fogócska, Liam Neeson már csak egy vergődő öregember, Luc Besson francia istállója pedig zárhatja kapuit. A Mad Max – A harag útja lekörözi a kortárs nyugati akciófilmeket. Kétszer!

A pletykák most igazak: a 70 éves George Miller nemcsak leiskolázza a jelen akciófilmeseit, hanem utat is mutat nekik. Egyetlen rég elfeledett szabályra hívja fel a figyelmet: ha a műfajon belül minden konfliktust – még a lélektani problémákat is – fizikai összecsapásokkal lehet megoldani, akkor az akció nem csupán látványorientált dísznek, hanem a történet legfőbb szervezőelvének számít. Az ausztrál rendező gondolt egy merészet és a 130 perces játékidőből körülbelül 115-öt az akciójeleneteknek szentelt. A Mad Max – A harag útja lényegében egyetlen nagy autós üldözés! Menet közben formálódik a posztapokaliptikus atmoszféra, árnyalódnak a karakterek, kavarodnak a motivációk és fogalmazódik a mondanivaló. S az a bravúr, hogy miközben borulnak, törnek és robbannak a kocsik, kerekek közé zuhannak a harcosok – szóval lélegzetelállító tempó közepette –, egy meglepően komplex alkotás kerekedik ki.

Meglepően, mert az alapötlet egyébként pofonegyszerű. Egy Furiosa nevű tábornoknő (Charlize Theron) fellázad a despota Halhatatlan Joe (Hugh Keays-Byrne) ellen, s egy jobb élet reményében megszökteti annak szexrabszolgáit. A posztapokaliptikus világ Fellegvárának ura persze hajszát indít a nők után, amelyhez akaratlanul a címszereplő (Tom Hardy) is csatlakozik.

Ha gúnyolódni óhajtanék, mondhatnám, hogy George Miller kibérelt egy sivatagot, majd fel-alá hajtotta „szétdizájnolt” járműveit, az operatőrök meg csak vették, ami történik – majd csak felborul egy kocsi. De többről van itt szó! A kaszkadőrmunkára építő üldözéseket nem egyszerűen megkoreografálták látványos ütközésekkel, lövöldözésekkel és közelharcokkal, hanem a forgatókönyv szintjén precízen kidolgozták. Muszáj volt, mert a felpörgött tempót csak így lehet tartani, s közben a történetet csak így lehet árnyalni. Az eszement ötletekre alapuló járműpark nem öncélú attrakció, a legtöbb autó – legyen az autókarosszériás lánctalpas, rakétaszállítóból átalakított, száguldó hangfal, vagy egy egyszerűbb Monster Truck – a cselekmény egy bizonyos pontján meghatározó dramaturgiai funkciót kap és előrelendíti a sztorit. De olykor lényegtelennek tűnő apróságok – egy karon maradt láncdarab vagy egy püffedt lábfej – is továbbvihetik az eseményeket. S akkor még nem beszéltünk a karakterek változó, helyenként szövetkezésre, máskor árulásra sarkalló motivációiról… Tényleg nincs megállás!

<

Fotó: Mad Max – A harag útja

Fotó: Mad Max – A harag útja

Fotó: Mad Max – A harag útja

Fotó: Mad Max – A harag útja

>

Az már csak ráadás, hogy a Mad Max univerzum kidolgozottabb, mint eddig bármikor. Az egyes részek mintha időrendi sorrendben követnék egymást. Az első és második epizód között lezajló atomrobbanás után egy új világ fejlődik: Az országúti harcos archaikus törzsközösségét már jócskán meghaladja egy ókori szintű, despotikus berendezkedésű civilizáció. S míg a harmadik részben egy, addig most három város létezéséről tudunk. Ahogy a nevük (Gázváros, Skulófarm) is elárulja, a vidék egy-egy meghatározó nyersanyagának vagy iparcikkének köszönhetik létüket, gazdasági működésüket pedig egy Fellegvár nevű erőd hangolja össze. Itt él az isteni eredetű uralkodóként félt Halhatatlan Joe, aki személyi kultuszán túl a (rab)szolgaságra alapozza társadalmát. Számára a katonák csak harcoló szerszámok, a nők csak tenyészállatok, a rabok pedig egyszerű „véredények”, akik az atomkatasztrófa miatt gyakori betegségeken tudnak segíteni.

Miller a katonák eltárgyiasulására építve egy humánus üzenettel áll elő, a nők lázadásából kiindulva pedig egy feminista példázatot farag az eseményekből…

A cikk folytatása ITT!