Kun Attila tízéves korától, 1983-tól 1993-ig járt a Táncművészeti Főiskolára. Végzősként nem az Operába szerződött el, hanem a Kovács Tibor alapította, Budapest Balett nevű formációnál kezdte meg pályafutását. Miután a kortárs együttes financiális okok miatt megszűnt, Attila 7 évet töltött el az Operában – 3 évet szólistaként -, de egyszer csak azt érezte, hogy valami hiányzik az életéből… A kortárs Nemzeti Stúdió Balettnek készített három koreográfiát, de saját bevallása szerint ezek csak próbálkozások voltak. 2000-ben felvételt nyert a XX. század első felében alapított, világhíres londoni Rambert Dance Company-hoz. A legnagyobb fejlődést az itt eltöltött két év hozta meg a számára.

-Hogyan kerültél közel a kortárs táncélethez?
-Már a főiskolán is volt bennem egyfajta misztikus hiányérzet, ami a későbbiek folyamán még inkább felerősödött… Addig feszített ez a dolog, hogy végül már nem fértem a bőrömbe, összeszedtem egy kis csapatot, és előadásokat szerveztem, de beláttam, hogy ezt nem könnyű működtetni az operaházi elfoglaltságaim mellett. Magyarországon nincsen a 10 éves klasszikus képzés mellett kortárs képzés. Lehet csinálni a két stílust együtt is, erre is van példa. Irányultság és bátorság kérdése, ha valaki a kortárs stílus mellett köt ki.

-Mi a legjellemzőbb különbség a klasszikus és a kortárs balett között?
-A klasszikus balett olyan mozgásrendszer, amely megpróbálja eltüntetni az alapvető adottságainkat, minden légies, minden csöndes, könnyed… A kortárs tánc pedig maximálisan felvállalja a gravitációt, az emberi test fizikai adottságait.

-Hogyan jutottál el Londonba?
-Három évvel ezelőtt fogtam magam, eladtam a lakásomat, és elkezdtem utazgatni. Ez is egy kicsit misztikus történet, mert nem a Rambert volt a cél. Jártak Magyarországon 8 évvel ezelőtt, akkor láttam őket, és az az előadás puff, beütött a szívembe. Aztán teljesen el is felejtettem az egészet. Amikor elindultam itthonról, jó pár együttesnél voltam Hollandiában, Finnországban, Belgiumban… aztán egyszer csak ott találtam magam a Rambertnél. Két napra mentem, hogy próbát táncoljak, a két napból két hét lett, és mivel szerződést kaptam, így lett két és fél év.

-Miképpen jellemeznéd a Rambertet, összehasonlítva a Magyar Nemzeti Balettel?
-Az MNB egy hatalmas gólem, 120 tag, évente két bemutatóval és a klasszikus repertoárral. A Rambertnek a modern tánc a fő iránya. 22 táncművész van, akik a világ minden tájáról, különböző oktatási háttérrel, és különböző kultúrával érkeznek Londonba. Az a briliáns ebben a történetben, hogy a Rambert egy nagy olvasztótégely. Az RDC összefogja őket, ad nekik egy egységes mozgásnyelvet, és a válogatott topkoreográfusok – Kylian, Matsek, Forshyte – speciálisan a csapat számára készítenek neoklasszikus és kortárs koreográfiákat. Több, mint 10 bemutató is lehet egy évben.

-Mit kaptál Londonban?
-Új időszámítást, új tudatvilágot, új mozgásnyelvet, a gondolkodás- módom, az izomzatom is teljesen átformálódott… Ami Londonban van, az egyszerűen egy agyrobbanás, tízmillió ember lökdösi egymást az utcákon, és rohan a kultúra!

-Néha úgy érzem, hogy már Budapesten is el vagyunk kényeztetve, ez a rengeteg program néha talán már sok is, nem lehetünk ott mindenhol… Követhető ez a kultúrdömping a közönség számára?
-Azt hiszem, igen. Eléggé felületesen, de lehetséges. A kínálat kialakít egyfajta egészséges minőségi szelekciót, megtanítja a közönséget arra, hogy válasszon. Egy olyan előadásra, ami nem ad neked semmit, legközelebb már nem fogsz elmenni, szűkül a történet. Az emberek nem mennek el mindenhova, és ez jó.

-Volt rá lehetőséged, hogy koreografálj a Rambertben?
-Igen, engedték. Ma sem tudom, hogy tudok-e koreografálni, de próbálkozásaim voltak, vannak, sok tanulsággal. A Rambertnél maximálisan odafigyeltek arra, hogy koreografálhasson, aki szeretne. Megteremtik az anyagi hátterét, a bemutatkozási lehetőséget, és generálják is ezt a folyamatot. Ahhoz, hogy az ember koreografáljon, kell egy olyan modern mozgásnyelv, aminek bázisa van. Kint ismertem meg ezt a rendszert, az ún. Cunnigham-módszert. Két bemutatóm is lett volna, azonban mind a kétszer olyan dolgok történtek az életemben, ami miatt haza kellett jönnöm, így nem tudtam befejezni azt, amit elkezdtem.

-Ki dönti el, hogy mely koreográfiák kerülhetnek bemutatásra?
-Senki. Ez bizalmi kérdés az együttesben. A Rambert top együttes, manapság annál kevés jobb együttes van. Aki oda bekerül, bizalmat kap, mert feltételezhető, hogy olyan tudás birtokában van, ami megengedi, hogy ne legyen kontroll. Nem vágsz bele olyan dologba, amiről tudod, hogy nem tudod megcsinálni.

-Miért jöttél haza?
-Ennek két oka is volt: az egyik a családom, mert megszületett a kisfiam. A másik oka, hogy egy kicsit elfáradtam, úgy gondoltam, kell egy kis szünet. 14 bemutatóm volt az első évben, ami brutális munkamennyiség. Mindez felvállalható, mert ettől fejlődik az ember, de az Operához képest nagy volt a kontraszt. A szerződést évről évre újítják, lehet, hogy még visszatérek. Visszavárnak, és ez jó érzés. Bár nyugaton a táncosok három- négyévente együttest váltanak, hogy tanuljanak valami újat. Még mielőtt belefásulnának.

-A "Gaps Lapse and Relapse-t" a Rambertnél táncoltad először, és eldöntötted, hogy elhozod ezt az előadást Magyarországra is. A Trafó, mint helyszín, alap volt?
-Egyértelműen. Nagyon fontos helyszínnek tartom, nemcsak azért, mert majdnem hogy az egyetlen, hanem mert a hozzáállásuk és a nyitottságuk figyelemre méltó. Nem is tudtam volna máshol elképzelni ezt az előadást.

-Három darabot mutattatok be januárban. Az első produkció, a "fetish" a Te koreográfiád. Hogyan tanulod meg a saját alkotásod?
-Lépésről lépésre. Ahogy kialakul egy kombináció, azt betanítom a táncosaimnak, és így ők lesznek az én élő könyvtáram. A különböző kombinációkat később keverhetem. Ha adott zenére dolgozom, akkor már előre van egy elképzelésem. Most úgy koreografáltam, hogy még írták a zenét. A strukturális pontok már megvoltak, a ritmus már adott volt, kaptunk egy hangulati és egy bpm (beat/minit) alapot, és erre dolgoztunk.

-Kicsit sem zavaró, hogy ilyen közel vagytok a közönséghez? A nézők számára ez mindenképpen előny, mert így sokkal inkább átélhető, "érezhető" a darab.
-Számomra semmiképp sem zavaró, azt hiszem, a táncosaim többsége megszokta ez a közelséget. Nem jobb, de más, hogy nem választ el a közönségtől a zenekari árok.

-Szeretnél egy saját társulatot létrehozni?
-Az alapelképzelés az volt, hogy projektrendszerben dolgozunk, és ahhoz szerződtetjük a táncosokat, de ez a magyar finanszírozási rendszerben nem működtethető. Mindenképpen alakítanunk kell egy együttest 2-3 állandó taggal, és a többi táncos "vándorol". Szeretném megtartani a történet nyitottságát. Az októberi előadásra szépen sikerült támogatókra lelnünk, és ebből még futotta, hogy összehozzuk ezt a januári produkciót. Most a terjesztés az elsődleges, a cél pesti, vidéki színházakba és fesztiválokra eljutni. Ezen dolgozunk. A következő bemutató még nincs lefixálva.

-Mik a távolabbi terveid?
-Az alapvető stratégiai cél a nemzetköziség megtartása, hogy minél több külföldi koreográfussal és táncossal dolgozzunk együtt. A kooprodukciós munkák vannak előtérben. Én maximálisan felvállalom a szabadúszó életmódot. Fontos, hogy ez a kezdeményezés, ami most létrejött, életben maradjon.