Két halmaz metszete, magángyűjtemény, Milánóból jött, tér- és időkpaszula, szürkés, mégis édeskés. Megnéztük az El nem kötelezett művészet című kiállítást a Ludwig Múzeumban.
A hidegháború időszakában Jugoszlávia egészen különleges szeletet képviselt a művészetek világában. A vasfüggönyhöz képest persze nagyon kelet volt, de a Szovjetunióhoz képest igenis nyugatnak számított. Jugoszláviában nem telepedett a központi hatalom annyira a kultúréletre, mint a környező országokban.
A jugó művészek tehát ott voltak valahol, ahol a két halmaz metszi egymást. Egyrészt megvolt bennük a szocialista kultúra (és ami fontos, vizuális kultúra) ismerete és lenyomata, ugyanakkor a szabadabb alkotás lehetősége.
Az El nem kötelezett művészet című tárlat a hidegháború idei Jugoszlávia alkotásait (de van néhány darab a környező országokból is) tömöríti magába. Az anyag javát Marinko Sudac magángyűjteménye adja. Ebben a kollekcióban nem csak festmények, szobrok, és egyéb alkotások vannak, hanem művészettörténeti archívumok és dokumentációk is.
A kiállítás Milánóból érkezett Budapestre: az újonnan, 2016-ban felavatott FM Centro per l’Arte Contemporanea kiállítóterében már bemutatott anyagot Marco Scotini főkurátor válogatta, ennek átdolgozott adaptációja látható Budapesten június 25-ig.
Művészeti szempontból nagyon nehéz egységes egészként írni erről a tárlatról, egész egyszerűen azért, mert a művek ahhoz túlságosan szerteágazóak, stílusukban, formájukban, anyagukban, mindenben. Ez egyébként nagyon fogyaszthatóvá, és könnyen emészthetővé is teszi a tárlatot, mert az ember nem nagyon tud belefásulni egy-egy vizuális világban. És tényleg nagyon változatos. Van itt zsilettpengékből épített vöröscsillag, írógép art, videóinstalláció,festmény, makett, drótszobor, és még számtalan más érdekesség.
Ez a tárlat tehát nem egy stílusnak, vagy műfajnak a gyűjteménye.
Ez a tárlat lényegében egy tér-, és időkapszula. Elvisz minket a második világháború és a vasfüggöny leomlása közötti Jugoszláviába, ráadásul az egyszervolt országot egy csoport nagyon éles szemű, és érzékeny lelkű művész szemével mutatja be az, akik a társadalom, a kultúra és a mindennapok olykor egészen elképesztő szeleteire mutatnak rá. Ez azért is jó, mert egy kor, vagy egy ország atmoszféráját pont az olyan apróságok tudják hűen visszaadni, amik itt százával csüngnek a falakon.
Szóval hatékony tér- és időkapszula ez. Igazából egy relatív komor, a mai korhoz képest kissé szürke, és ingerszegény világot mutat be, de mégis hozzá tud adni valami édeskés retro érzületet, szinte érezzük a szagokat, ízeket és az atmoszférát. Egészen kísérteties élmény visszatérni belőle a 21. század Budapestjére.
Hozzászólások