Képzeljük el a forró basszust, ami úgy pattog, mint egy kosárlabda, képzeljük el a vele szimbiózisba működős dzsungeldob ütemeket, képzeljük el a vaskosan szóló fúvós szekciót, és az egésznek a tetején párbajozó, folyton egymással játszó gitár-hammond orgona duót. Na, most már van képünk a Kéknyúl zenéjéről.

NYERD MEG A Kéknyúl – Crowded Universe CD-jét az Antropos.hu-n ITT! >

Kéknyúl / Fotó: facebook.com/keknyulband

Igazi üde színfolt a Kéknyúl a magyar zenei választékban. Alapvetően a jó öreg funkyt játsszák, de nem régimódian. A zenéjük totál 21. századi marad, nem retro, nem avítt, nem nosztalgiázó. A Kéknyúl történetéről nagyon kevés info forog a világhálón. Az biztos, hogy először 2011-ben jelentettek meg zenét, egyből egy koncertfelvételt. Azóta még két lemezt adtak ki, mindez meghallgatható a banda bandcamp oldalán.

A Kéknyúl zenéje főleg azért nem tűnik ósdinak, mert nagyon faszán szól, itt kell közbevetnem, hogy egyre inkább érződik a magyar zenekarok hangzásán a technológiai fejlődés. Ma már számukra is hozzáférhető az a technológia, ami 10-15 éve még csak a nagyok játékszere volt. Persze a funky nem száz százalékban funky.

Gyakran bejön a képbe a popzene, az a 80-as évekes, George Michal-es féle, még a szaxofonszólók is arra emlékeztetnek. Igazi házibulizene (mondjuk nem a tüc-tüc rajongóknak, hanem mindenki másnak).
Jó bulizenéhez méltóan andalító, lassúzós dalok is vannak, bár hozzá kell tennem, hogy mindkettő irgalmatlanul bezúz a végére, behozva a képletbe a rockzenét is. Amúgy az epic lezárás visszatérő elem a lemezen, sok dal törtet katarzis fele, többször is érzzük, hogy a számok vége jobb, mint az eleje.

Az egyetlen negatív élményt az utolsó dal tartogatta. Az sem azért mert rossz lenne, hanem inkább a felépítése miatt. Iszonyat jól kezdődik, felhozósan, pornószakmai hasonlattal élve felszopja az embert, majd a dal leül, és békés andalgással megy percekig.