Rendező-koreográfus: Horváth Csaba
Előadók: Fenyves Márk, Pálosi István
Fény: Fogarasi Zoltán
Hang: Kondás Zoltán
Fotó: Jókuti György
Előadók: Fenyves Márk, Pálosi István
Fény: Fogarasi Zoltán
Hang: Kondás Zoltán
Fotó: Jókuti György
Káin és Ábel, vagyis a bibliai testvérgyilkosság történetét már számtalan formában feldolgozták, azonban ilyen módon talán még nem. A kortárs modern tánc nem létező szabályainak megfelelően úgy alakítják a testüket és arra használják, amire akarják, a zenén kívül nincsen másra szükségük. Egy négyszögből indulnak ki, mozgásuk néhol ritmikus, néhol töredezett, de mindig egyszerre történik. Az első törés talán a huszadik perc környékén történik, magzatpózban fekszenek a földön, és óvatosan, egymást felváltva a fejüket koppantják a talajhoz. Innentől kezdve egymás ellentétei, vagy ha még ugyanúgy is mozognak, azt is a másikkal ellentétesen.
A harmónia végleg felbomlott, és hiába mennek vissza az eredeti kiinduló pontra, már semmi sem ugyanaz, a düh, a harag "elrángatja" őket onnan. Menthetetlenül sodródnak a végzet felé.
A zene a korábbi füstös, kormos szaggatott vonulatról átvált egy másmilyen minimál elektronikára, zörejek, zajok, apró hangok rejtik, hordozzák magukban a fátumot. Az átélés teljes, izzadságcseppek röpködnek, valósággal tapintható a feszültség, és az, amit nem lehet kimondani, amit tényleg csak eltáncolni lehet.
Táncuk párbajjá válik, jórészt egyoldalú párbajjá, Káin az aktív, Ábel pedig a passzív, vagy passzívabb fél. A végkifejletben Ábel teljesen mozdulatlan, Káin dühét viszont minden mozdulata mutatja, a harcos esik el, vagyis a gyilkos lesz önmaga gyilkosa, testvére elleni küzdelme végül a saját vesztét okozta. Ábelnek nem kellett semmit tennie, ő csak értetlenül tekinthet Istenre. Isten pedig értetlenül tekinthet vissza ránk, azt mondván, ezek… lám, ezek vagytok ti.
Horváth Csaba egyértelművé tette a történet átírásával, hogy a düh nemhogy erősebbé, hanem gyengévé tesz minket, és teljességgel értelmetlen. Istennek már nem kell büntetnie senkit, az ember megbüntette saját magát, annak egyik legnagyobb hibája, gyengesége világlik ki a darabból. Megtekintése erősen javallott.
A harmónia végleg felbomlott, és hiába mennek vissza az eredeti kiinduló pontra, már semmi sem ugyanaz, a düh, a harag "elrángatja" őket onnan. Menthetetlenül sodródnak a végzet felé.
A zene a korábbi füstös, kormos szaggatott vonulatról átvált egy másmilyen minimál elektronikára, zörejek, zajok, apró hangok rejtik, hordozzák magukban a fátumot. Az átélés teljes, izzadságcseppek röpködnek, valósággal tapintható a feszültség, és az, amit nem lehet kimondani, amit tényleg csak eltáncolni lehet.
Táncuk párbajjá válik, jórészt egyoldalú párbajjá, Káin az aktív, Ábel pedig a passzív, vagy passzívabb fél. A végkifejletben Ábel teljesen mozdulatlan, Káin dühét viszont minden mozdulata mutatja, a harcos esik el, vagyis a gyilkos lesz önmaga gyilkosa, testvére elleni küzdelme végül a saját vesztét okozta. Ábelnek nem kellett semmit tennie, ő csak értetlenül tekinthet Istenre. Isten pedig értetlenül tekinthet vissza ránk, azt mondván, ezek… lám, ezek vagytok ti.
Horváth Csaba egyértelművé tette a történet átírásával, hogy a düh nemhogy erősebbé, hanem gyengévé tesz minket, és teljességgel értelmetlen. Istennek már nem kell büntetnie senkit, az ember megbüntette saját magát, annak egyik legnagyobb hibája, gyengesége világlik ki a darabból. Megtekintése erősen javallott.
Hozzászólások