Joan Didion A mágikus gondolatok éve a férje halálát követő tizenkét hónapról szóló memoár, a gyászév intim és pulzálóan eleven krónikája. Az amerikai írónő ezzel az azóta már klasszikussá vált, nagyhatású művével nyerte el 2007-ben az amerikai Nemzeti Könyvdíjat.
Joan Didion egész életét meghatározta házassága, amelytől ebben a drámai kötetben búcsúzik el. Fiatalon ismerkedett meg későbbi házastársával, John Gregory Dunne-nal, aki tíznél is több regényt és számos filmforgatókönyvet írt. Együtt utaztak, együtt dolgoztak, együtt gondolkodtak. Ennek a szimbiózisnak vetett véget John halála, amely egy szempillantás alatt érkezett el, váratlanul. A haláleset időpontjában Didion és Dunne lánya kómában feküdt a kórházban.
„2003. december 30-án, körülbelül este kilenckor, a New York-i lakásunk nappalijában, épp miután asztalhoz ültünk, hogy megvacsorázzunk, a férjem, John Gregory Dunne vélhetően (vagy ténylegesen) súlyos szívkoszorúérgörcsön esett át, és ennek következtében életét vesztette. Egyetlen gyermekünk, Quintana, az ezt megelőző öt éjszakát öntudatlan állapotban töltötte az intenzív osztályon, a Beth Israel Kórház Singer tagintézményében, közismertebb nevén az „északi Beth Israelben”, az egykori Doctors’ Hospitalben, ami akkoriban még megvolt az East Enden (2004 augusztusában zárták be). […] Kísérletet teszek arra, hogy értelmet találjak az ezt követő időszakban; megpróbálom megtalálni a mögöttes jelentést a következő hetek és hónapok történéseiben, melyek arra késztettek, hogy megváltoztassam minden korábbi meggyőződésemet a halállal, a betegséggel, a valószínűséggel és szerencsével, a jó- és balsorssal, a házassággal és gyerekekkel, az emlékezéssel, a gyásszal, a józan ésszel, a halál elfogadásával vagy el nem fogadásával, és magával az élettel kapcsolatban” – így kezdi a könyvét Joan Didion, majd sorra veszi a férje halálát megelőző napok történéseit, felidézi közös életük és munkájuk fontos állomásait, beleássa magát a gyászról szóló szakirodalomba, orvosi szakkönyveket olvas, hogy megértse ennek a váratlan, „nem szokványos” estének a történéseit. „Mágikus gondolataival” a saját hajánál fogva húzta ki magát a kétségbeesés mélységeiből. Szívbe markoló számvetése éppen annak bizonyítéka, hogy a legsúlyosabb megrázkódtatások idején is van vigasz, és Didion számára ezt az írás, a gondolkodás, a kultúra jelentette.
„Egész életemben író voltam. Íróként – sőt tulajdonképpen már gyermekkoromban is, jóval azelőtt, hogy nyomtatásban is megjelent volna, amit papírra vetettem – felismertem, hogy a lényeg valójában a szavak, mondatok és bekezdések ritmikájában bújik meg, ez pedig remek módszert kínál arra, hogy a kikezdhetetlen felszín mögé rejtsem, amit valójában gondolok, amiben hiszek. Az írásaimban tükröződik a lényegem, ami vagyok, illetve amivé lettem. Mégis, a jelen helyzetben azt kívánom, bárcsak a szavak és azok ritmusa helyett lenne inkább egy vágószobám, …és egy gombnyomással kizökkenthetném az időt a medréből, hogy egyszerre láttathassam az eszembe villanó emlékképeket, melyekből az olvasó kedvére válogathatna, szemezgethetne az alig eltérő kifejezések közt, eldönthetné, melyik értelmezési lehetőséget választja. Jelen helyzetben a szavak önmagukban nem vezetnek el a megértéshez. Jelen helyzetben szükségem van valamire, akármire, amiről úgy gondolom, úgy érzem, érthetővé teszi a történteket – még ha csak a magam számára is.”
Joan Didion évtizedek óta a Nobel-díj várományosa, minden egyes új regényének megjelenése esemény, a tényirodalom körébe tartozó könyvei pedig az ezredvégi amerikai műveltség csúcsteljesítményei. A mágikus gondolatok éve című könyvét Varga Krisztina fordításában jelenteti meg az Európa Könyvkiadó.