Ismét egy olyan film, amelynek nem sikerült lefordítani magyarra a címét. Ez volt az első megállapításom Jean-Jacques Beineix Betty Blue-jával kapcsolatban. A film címe eredetileg 37°2 le matin. Sajnos nem láttam a film eredeti változatát, ezért külön örültem, amiért olyan szerencsés lehetek, hogy a francia rendező által megálmodott teljes, három órás anyagot tekinthetem meg elsőként. Így utólag közel sem érzem magam ennyire szerencsésnek.
A film története 1986 Franciaországában játszódik. Betty (Béatrice Dalle) és Zorg (Jean-Hugues Anglade) viharokkal teli, szenvedélyes szerelmét mutatja be, amely a lány józan eszébe kerül. Ennyi és nem több, amiről ez a film szól. Egy fiatal francia pár jobb, rosszabb pillanatait élhetjük át, egészen a kapcsolatuk végkimeneteléig. Betty képtelen belenyugodni a számára kijelölt út szürke egyszerűségébe, ezzel állandó kihívást jelent szerelme számára, aki nyughatatlanul tereli vissza a lányt a karjaiba és a józan életbe.
A történet megindító, a színészek játéka nagyszerű, a helyszínek is hangulatosak. Mégis mindez három órába csomagolva olyan gyorsan fordul unalomba, hogy az ember önkénytelenül távirányítóért kiáltana az első óra elteltével. Valószínűnek tartom, hogy ha ezt a verziót jelentették volna meg először a forgalmazók, úgy sosem vált volna a nyolcvanas évek egyik kultfilmjévé. Talán azok számára tartogat kellemes pillanatokat, akik nosztalgiával gondolnak vissza a nyolcvanas évek Franciaországára, a tengerparti bungalókra, vagy éppen a sárga mercédeszekre. Azokat a gyanútlan mozilátogatókat viszont, akik hozzám hasonló tudatlansággal és naívsággal ülnének be a Betty Blue-ra, szeretném megkímélni ettől a három órától.