-Mennyire tekinthetjük az ARC előzményének az általad elindított Personal Press Projekt (PPP)-et? Úgy látom vannak hasonlóságok.
-Az én tevékenységemet tekintve mindenképpen van kapcsolat a kettő között. A PPP 1997-ben indult, ennek részeként említeném például az 1998 óta tartó, Lövölde téri 1×1 táblát. A hasonlóságban számomra nem a két dolog felszíne az érdekes, hogy az óriásplakát jelenségéről van szó, hanem azt, hogy a személyes üzenet, vagy kép "tömegkommunikációs" és "reklámos" formában is megjelenhet. Azt a nyelvezetet és koordinációs rendszert, amit mindenki ért – mert gyorsan dekódolható -, olyan célokra lehet használni, amelyek távol állnak kialakulásának eredeti céljaitól, így némi formai hasonlóság mellett a szokásainknak ellentmondó képet tudunk létrehozni. Vonz a reklám nyelvezetének hatékonysága, illetve a köztér eredendő szabadságának felhasználása.

-Művészet az, amit az ARC-on láthatunk?
-A PPP egy művészeti tevékenység, az ARC-ot pedig egészében értelmezem műként. Ebben a legfontosabb az a folyamat, amely azon emberek lelkében, gondolkodásában zajlik le, akik elkészítették, akik szabadon nézhetik és értelmezhetik a kiállított képeket. Tapasztaljuk, hogy a látogatók megfogalmazzák az élményeiket ezekkel kapcsolatban. Egyébként pedig, hogy művészet-e, amit az ARC-on láthatunk, azt döntsék el mások.

-Szoktátok emlegetni a képkultúra megreformálásának szükségességét, amiért (is) az ARC-ot létrehoztátok. Áll ez még?
-Továbbra is nagyon fontosnak tartom amit csinálunk, mert nagyon a béka segge alatt van a magyarországi vizuális kultúra, már úgy értem, hogy a kulturális piramis alján. Közhely, hogy az írott kultúra, az előadói kultúra százszor többre tartott, sokkal inkább domináns, mint a képkultúra. És azt is gondolom, hogy az ARC egy folyamatosan visszatérő lehetőség ahhoz, hogy ez a hierarchia apránként megváltozzon. Az országnak szüksége van ilyen kezdeményezésekre, amit az is mutat, hogy rengetegen jönnek el megnézni, pedig nem rángatja ide őket senki. Tudjuk, hogy a mai világban sok kép szorul értelmezésre, ezt van aki érzi, van aki tudja, és van aki segítségre szorul. Nekünk mindegyikük fontos, és potenciális kiállításlátogatóknak tekintjük őket.

-Képzőművészként miért kerültél közel a reklámhoz?
-Én a reklámhoz nem kerültem közel. A reklám egy olyan élősködő, ami mindenhová berágja magát, mindenhol jelen van. Ez egy tény, nem érzelmi, értelmi viszony kérdése. Óhatatlanul gondolkodsz a reklámról, akár tetszik, akár nem, mert megkerülhetetlen. Nem gondolom, hogy a személyiségembe jobban beszivárgott, mint bárkiébe, egyszerűen úgy tekintek rá, mint realitásra. Mint ahogy az is milyen "természetes", hogy sokat közlekedünk négy keréken. Totálisan elfogadjuk – mivel egy nagyon elterjedt viselkedési forma -, hogy miután beleöntöttük a benzint, beülünk egy ilyen dobozba, fogjuk a kormányt, nyomjuk a pedált és elindulunk. Ahhoz is hozzá vagyunk szokva, hogy a különféle médiumokban fogyasztásösztönző képeket nézegetünk. Az a kérdés, hogy ezzel a realitással mit tudunk kezdeni.

-Van-e még értelme "értelmiségi módra" nyavalyognunk a reklámok özöne miatt, vagy el kell fogadnunk, hogy piacon élünk? Hogy itt van Amerika?
-Semmit sem kell. De kétségtelen, hogy többféleképpen lehet ezen az egészen túllépni. A tévével kapcsolatban sem szoktam általánosítva elfogadni, hogy az egy ártalmas dolog. Az a fontos, hogy kommentáljuk a képeket, amiket látunk, ne legyünk autokonformok. Ezzel mindenkinek érdemes megküzdeni. Ezzel mindenkinek érdemes megküzdeni, nem elfelejtve, hogy a reklámnak van egy nagyon fontos feladata� a tájékoztatás…

-Elvileg.
-Van, amikor elvileg, és van, amikor tényleg. Szerintem a reklám nem bűnös eredendően. Egy teljesebb kép érdekében azt is érdemes hozzátenni, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogram – szerencsére – egyre növekvő büdzséjének nagy részét a reklám-ipar járuléka tölti fel évről-évre.

-Mennyire populáris jellegű szerinted az ARC?
-Ez a képkultúra populáris részén helyet foglaló pályázat, rendezvény, kiállítás, nagyon sok olyan értékkel, ami nem kizárólag a népszerűségre tör. Az ARC nem csak a művészeké, nem csak a reklámosoké, nem csak a civileké, hanem mindenkié, aki ide pályázik, aki vállalja, hogy megméretteti magát. Hogy a dolgok jobbá váljanak, ahhoz gondolkodni kell róluk. Ennyiben még a fanyalgás is jó. És mivel elég, sőt – az idei év után végképp elmondhatom – nagyon népszerű a kiállítás, ezért igen, populáris.

-Találtatok "maradandó" műveket a hat év során?
-Nem nekem kell megítélni, mert túlságosan érintett vagyok, nem tudok eléggé elemelkedni a dologtól. Azok a képek amelyek kikerültek a Felvonulási térre, azok mutattak egyfajta keresztmetszetet Magyarország jelenéből. Ezek majd a jövő számára is nagyon érdekesek lesznek.

-Alakult-e ki valami irányzat az ARC-on?
-Nem is tudom… A pályázat legnagyobb értéke szerintem a kritikussága, mert ez az ország megdöbbentő mértékben tud konformista lenni. Az ARC kiveri néha a biztosítékot, és ez fontos. Ezek a képek szokatlanul reflexívek, és önreflektívek. Számomra ez egy "vizuális népfőiskola", ahol a tanárok ugyanonnan jönnek, mint a nebulók: az emberek közül.

-Lett már érezhető hatása az ARC-nak a magyar fogyasztói alapú képkultúrára, és annak alkotóira? Mennyire mérhető ez?
-Abszolút van hatása, de persze nem mérhető. Sok kritika ért minket, hogy kicsavarjuk a reklámosok kezéből az ő eszközeiket. Ez hülyeség, hiszen milyen alapon lehetnének adott eszközök csak az övék, másrészt a reklámosok is használhatják, sokszor használják is – igaz megkésve -, amit a képzőművészek kísérleteznek ki. Megjegyzem, ezek a képek itt nem is igazi óriásplakátok, hiszen egy példányban léteznek, összegyűjtve, egy tárlaton lehet megnézni őket és sokféleképpen tudnak működni. A pályázóink ezt egyre jobban érzékelik, és bízom benne, hogy ez hatással van a kereskedelmi céllal készülő képekre is. Végül is nem mindegy, milyen képeket kell nézegetnünk. Persze figyelembe kell venni, hogy a reklámosok nem élveznek akkora szabadságot, mint a pályázóink.

-Miben fejlődött az ARC a hat év alatt?
-Ez a részleteken múlik. Nagyon örülök, és sok munka van benne, hogy egyre inkább vannak kiegészítő rendezvények a már klasszikus óriásplakát-kiállítás mellett. Idén volt például city light kiállítás, "Az orosz-szovjet plakát száz éve" című gyűjtemény, társadalmi célú plakátok versenye, valamint a Civil Nap, amely már szintén hagyományosnak tekinthető. A másik dolog, hogy a jó pályamunkák egyre jobbak.

-Miben rosszak a rosszak?
-Sok pályázóra jellemző, hogy csak beadnak valamit, mert kedvük van hozzá. Másrészt sokan jönnek valami nagyon közhelyes témával vagy megoldással. A legszélsőségesebb megemlíteni való, hogy minden egyes alkalommal van egy-két kirekesztő, rasszista plakát, és ezek általában egész jól vannak megcsinálva. (Ennek ellennére természetesen nem lesznek a kiállított képek között.) A jó plakátok egyébként valahogy tisztábbak, abban az értelemben, hogy nincsenek túlbonyolítva, egyszerűbben és szebben illeszkedik tartalmuk és a formájuk.

-Kapcsolódik-e az ARC-hoz valamiféle tehetséggondozás?
-Maga a rendezvény betölt egy ilyen szerepet, de ennél tovább eddig nem igazán tudtunk jutni e téren. Gondolkodunk egyfajta egész évben működő központ létrehozásán, de még csak a tervezgetés fázisában tart az ügy. Esetleg az internet segítségével csinálunk majd ilyesmit.

-Tavaly volt egy kezdeményezésetek a graffiti műfajának behozatalára. Ez nem lesz tartós?
-Igen, a street art is megjelent a 2004-es kiállításon, de azt kell mondanom, hogy volt már ennél szerencsésebb próbálkozásunk is. Létezik ez a kultúra a városban, ami fontos, de ide (bizonyos elemeitől eltekintve) nem áll jól.

-Elkezdtetek külföldre is "terjeszkedni".
-Tavaly voltunk Hollandiában, az ottani kulturális évadon, Amszterdamban volt látható egy válogatás az óriásplakátokból. Előrehaladott tárgyalások folynak egy berlini lehetőségről, ott főleg az idei hazaszeretet-téma plakátjai jelennének meg, és felmerült New York is, ez is tárgyalás alatt áll. Jó lehet az, ha külföldön is látják, hogy mi foglalkoztat minket itt Magyarországon, mint ahogy az itt élő külföldiek is növekvő számban jelentkeznek alkotásokkal a pályázatunkra.

-Néha felmerül, hogy belépőjegyes lesz a kiállítás. Lesz?
-Addig nem, amíg fenn tudjuk enélkül is tartani. Nem véletlenül merül fel, van esélye, hogy a költségek úgy alakulnak, hogy ki kell próbálnunk fizetőssé tenni a belépést, de nem örülnénk neki, eddig is ellenálltunk. Egyébként kétszázötvenezer körülire becsülhető az idei látogatók száma, éppenséggel érdekes értékmérő lenne, hogy ha fizetni kellene, akkor ebből hányan jönnének el. De hangsúlyozom, igyekszünk ezt elkerülni.