A vár kapuját Jób példázata díszíti. A herceg épp egy arra járó itáliai nemesnek büszkélkedik vele, aki értetlenül áll a "levegős vár" előtt, mivel nem látja azt. De a herceg se. Nincsen hozzá szeme – megvakult. Ő csak hisz(i), mint egykor Jób.
Itt kapcsolódunk be történetbe, melynek főhőse a mindenkori vakhívő ember megtestesítője, akit a hazugság éltet, boldogít. Azért vak, mert nem akar ráébredni a valóságra, az igazságra. Megátalkodottan vak ember, akit hitében az őt ért szörnyű csapások sem képesek megrendíteni. Groteszk alak; nevetséges, szánalmas figura, de a nagyságot sem lehet elvitatni tőle. A kalandor zsoldosvezér, Negro da Ponte a kísértőt, a Sátánt jelképezi. Látva a nyomorúságos sorban lévő mégis boldog herceget, elhatározza, hogy a remény utolsó csíráját is kiöli az öregből, hogy az isráébredjen, ebben a romlott világban már nincs semmi mentsvár. Eljátszatja vele saját pusztulását, és megfosztja utolsó kincsétől is. A herceg megalázkodásra kényszerül; a mű végén már tudja, hogy romhalmaz közepén ül, mégis vallja, hogy az ember csak azt kapta Istentől, amit megérdemelt. Mivel a Sátán nem képes őt hitében megrendíteni, vereséget szenved. Ezért nagyformátumú hős a vak herceg: benne mutatja meg az író az egyéni helytállás lehetőségét és sikerét.
Műfaját "keresztény paradoxonként" határozta meg. Legfőbb kérdése: ha Isten jó és mindenható, hogyan lehetséges annyi szenvedés és pokol a Földön? Korai drámáiban ennek az ősi konfliktusnak a feldolgozására törekszik, hiszen ennek az embertelen világnak emberibbé kell válnia. Máskülönben saját civilizációnk pusztít el minket. A herceg azonban nem csupán Istenbe vetett hitével marad egyedül, ő az egyetlen, aki még hisz az embernek. Ugyanis ha nem hinne mindenkinek, kételkednie kellene mindenkiben. "Aki hisz, legyőzheti a halált", akiből viszont ez hiányzik, annak el kell pusztulnia. Ezért gyermekei, Palamedes és Octavia sem kerülhetik el végzetüket. Nem tudták megérteni apjukat, s végül önmaguk teljesítették be sorsukat. A hit sokszor áldozatokat követel…
Fridrich Dürrenmatt 1948-ban íródott drámája ritkán játszott mű a színpadokon. Egyesek félresikerült tézisdrámaként könyvelték el, melyben nem tudott a téma megfelelően kibontakozni. Az író természetesen ezt cáfolta, és teszem ezt én is, mivel zsenialitása utolérhetetlen. Meghökkentő hatást kiváltó logikai ellentétei a világ abszurditását tükrözik. A humorral fuszerezett, komikus elemekkel teli, ám valójában tragikus ábrázolás és a példázatos jelleg drámáinak legfőbb jellemzői. Művei mesterségesen konstruált cselekménnyel és alakokkal épülnek fel, akik hús-vér emberekként jelennek meg, pontosan körvonalazott egyéniségek, de filozófiai eszmék szószólói. Az alapanyaggal szerintem éppen ezért baj nincs, amin nagyobb a hangsúly, a rendezés. Hogyan lehet színre vinni a szakrális és profán világ konfliktusát bibliai keretbe ágyazva, romba dőlt várral és színlelt néppel. Nehezen. Czajlik József rendező ezt a tartalom mélysége felől közelítette meg, hiszen mi sem ábrázolja jobban a "levegős várat", mint a semmi. A díszlet a végletekig minimalizált, a játék pedig – részben azért, hogy a másodlagos tartalmat érzékeltesse – kissé zavaros. Ami beszédes, azok a jelmezek: egyszer aszimmetrikus szabás, harsány színek, kiforduló belek, míg a másik oldalon finom vonalak, halvány, tiszta árnyalatok, ami már az elején sejteti kikkel állunk szemben.

Zeneszerző: Monori András m.v.
Díszlet: Dolán György mv.
Dramaturg: Dr. Huncik Péter, Gyarmati Kata
Jelmez: Őry Katalin mv.
Asszisztens: Kiss Réka Judit
Súgó: Bajzák Anna
Rendező: Czajlik József
A HERCEG Dráfi Mátyás m.v.
PALAMEDES, a fia Szikszai Rémusz
OCTAVIA, a lánya Szorcsik Kriszta
NEGRO DA PONTE, olasz nemes Seress Zoltán
PUKEDLI WURST, udvari költő Ollé Erik
SZÍNÉSZ Kardos Róbert
KOVA, muskétás Gados Béla
LUCIANUS, nemes Mészáros Tibor eh.
NÉGER Varga Anikó
KURVA Sulyok Judit
Fordította: Görgey Gábor