„A jelen nem képes legyőzni a múltat, ezért a jövő sokkal rosszabb lesz, mint bárki is gondolná.”
– hirdeti a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös produkciójának szinopszisa. Ez a helyzet annyira benne van a fejekben az egykori keleti blokk országaiban, hogy Alföldi Róbert rendezőnek nem kellett sokat variálnia Eugene Ionesco 1972-ben íródott drámáján, hogy az aktuálpolitikai töltetet nyerjen.
A párhuzam annyira szájbarágós, hogy már önmaga paródiájává válik, viszont azért nem érzem ezt bántónak, mert ez valamilyen szinten feladata is a színháznak:
Duncan (Hevér Gábor) beszéde a miniszterelnök beszédekből van összeollózva, és terítékre kerül a kitiltási botrány és a vasárnapi zárva tartás is – de nem mellesleg a darab rávilágít arra, hogy a következő rendszer is rossz, az azutáni meg még rosszabb lesz.
A diktátort leváltja egy gyilkos zsarnok (Makbett – Orosz Ákos), a zsarnokot meg egy szociopata (Macol – Fehér Balázs Benő). Mi meg röhögünk rajta, mert mást nem tudunk tenni, és ez jó. Mert a komikum mögött igazi vérdráma folyik.
Rögtön az előadás kezdetén szembesül a néző a szókimondó nyelvezettel, amely tökéletesen hozza egy főiskolai koleszos buli stilisztikai jegyeit, miközben a tartalom nem süllyed le a a fingós böfögős viccek szintjére. A trágárság nem öncélú, a mondandót erősíti, nem pedig elfedi. Mindeközben a közönség felét szórakoztatja, a másikat megbotránkoztatja, mindenesetre a második típusnak is be kell vallania: 2015-ben kevésbé lepődünk meg azon, ha valakit törtető g*cinek szólítanak, mintha ripőknek.
A Tihanyi Ildi és Alföldi Róbert által megálmodott díszlet olyan, mintha egy képregény adaptációt néznénk, a jelmezek és Vég Attila feltűnő sminkjei pedig csak erősítik a rajzfilmszerű hatást. Minden stilizált, színes, figyelemfelkeltő, a zene és a hangeffektek pedig jól alá is húzzák ezt. A színészi játék tempója és ritmusa pörgős, egy percig sem unatkozik a néző. A válogatott színészi gárda remek dinamikával lakja be ezt a rajzfilmes teret.
Banco (Bányai Kelemen Barna) erős színpadi jelenléte remekül ellenpontozza az Orosz Ákos által megformált skizofrén Makbett-et. Makbett figurája a legösszetettebb Ionesco drámájában, 3 fő személyiségét ismerhetjük meg az idő múlásával: a kezdeti, hűségében épp csak kételkedni kezdő hadvezér; a boszorkányok jóslatának csapdájába esett, könnyen manipulálható tutyi-mutyi Makbett; és végül a felettébb szórakoztató, keménykezű, saját legyőzhetetlenségében biztos zsarnok. A második személyiség talán már kicsit túlságosan is bizonytalan a történet szempontjából, viszont a másik két személyiség gazdagon kárpótol ezért.
Orosz Ákos lehengerlő stílusjátéka és Bányai Kelemen Barna alakítása óriási lendületet ad a darabnak. Amit tovább támogat a Lady Duncan/Makbettként megjelenő Kerekes Éva és komornaként Parti Nóra – mellékállásban ők a népiesített, tájszólásban beszélő boszorkányok is. Duncan mint kisstílű, gyáva diktátor jelenik meg. A boszorkányok, Duncan gyávasága és Makbett és Banco nagyravágyása következtében a darabban Tarantino filmet megszégyenítő mennyiségű művér folyik el, mire a dráma visszatér az alapállapothoz:
A hatalom megszerzéséért folyó harc ideiglenes status quo-jához, amiben egy papírdiktátor nevetséges zsarnokoskodása bizonyítja, hogy a kisember szempontjából teljesen mindegy, hogy épp ki a főnök.
Hozzászólások