Richard Linklater tavalyi filmjéről, a Mielőtt éjfélt üt az óráról azt írtam: „idén már augusztusban láttam az év legjobb filmjét…”. Nos, 2014-ben szeptemberig várnom kellett, de itt van, és Sráckor a címe, a rendezője pedig azonos. Történetét szinte tökéletesen leképezi a cím. Masonnal (Ellar Coltrane) hat éves korában találkozunk először, és elkísérjük a fiút egészen a főiskoláig. Közben anyja (Patricia Arquette) többször elválik, apja (Ethan Hawke) lassan megkomolyodik, két évvel idősebb nővéréből (Lorelei Linklater) pedig felnőtt nő lesz.

Tudni kell a Sráckorról, hogy tizenkét éven keresztül, 2002-től forgatták Texas különböző részein. A rendező minden nyáron a szabadságából néhány napot a forgatásra áldozott (összesen 45-öt), minden esztendőben kapott 200 ezer dollárt az IFC Productions stúdiótól, amiből rögzíteni tudtak egy kis részt a filmből. A színészek gyakran improvizálták a szövegeiket, olykor az egész jelenetet az előző esti ötletelésen állították össze. Ethan Hawke-nak és Richard Linklaternek volt rutinja ebben a Mielőtt-trilógia révén, amelyet hasonló módszerrel készítettek el (Julie Delpyvel kiegészülve). Bár számos hasonlóság mutatkozik a 18 évet felölelő sorozat és a legújabb filmjük kapcsán (például a tini Mason és iskolatársa beszélgetése), mindkettő teljesen úttörő és különleges alkotás önálló érdemei miatt.

A Sráckor akkora szeletet hasít ki egy fiktív ember életéből, amelyre korábban a filmművészet egy egész estét mozi keretében még soha nem vállalkozott. Láttunk vagy olvastunk már ilyet többször prózában, dokumentumfilmen és tévésorozatban, de egyik se volt ilyen mély és ennyire tömény. Masont láttam felnőni. Láttam kisiskolásként és az érettségije után – hány emberről mondhatom ezt el? A főhős és családja olyanná válik, mintha a rokonságunk része lenne.

Sráckor (Boyhood)Az egész történet és minden karakter annyira életszerű, hogy számomra egy idő után egyre nehezebb volt fikcióként viszonyulni a filmhez. A rendező pedig mintha szándékosan erre játszana rá azzal, hogy sokszor beemel következmények nélküli párbeszédeket a történetbe (pl. a nagymama rászól Masonre, hogy ne egyen több cukorkát). A néző és a történet közötti kapcsolat ezáltal fokozatosan átalakul a néző és az élet közötti kapcsolattá. Meggyőződésem, hogy a Sráckor közönségének döntő része úgy viszonyul majd a filmhez, ahogy az élethez – lesz, akit szomorúvá tesz, mást pedig elégedetté vagy aktívvá. Mindenképpen mellbevágó élmény végigkövetni Mason gyerekkorát, mert az élet determinizmusát olyan erővel mutatja be a film, hogy egy ponton Mason meg is kérdezi apját: „akkor mi értelme?” Nem kap rá választ a szülőtől, talán nem is adhat, bár a rendező ad nekünk kapaszkodót a lezárással.

Mi értelme a rendező szerint? Mivel az életszerűség alaposan megtöri a filmekre jellemző hagyományos dramaturgiát a Sráckornál, ezért a választ a vége főcímmel együtt kapjuk meg. Nincs bonyodalom, nincs csúcspont vagy hagyományos értelemben vett konfliktus, sőt az idő múlásán kívül még irány sincs, amerre a történet haladna. Ettől függetlenül egyáltalán nem unalmas a film, sőt gyakran kifejezetten izgalmas és feszült, aminek ilyen keretek között rendkívüli ereje van. Pont azért, mert ez nem hagyományosan dramatizált feszültséget érezzük, hanem az élet által produkált izgalmat.

A cikk folytatása ITT!