1. Szinte mindent beborít a tépőzár. Az űrhajókban átlagosan 15 négyzetméternyi felületet vonnak be a tapadós anyaggal, a szkafander külső felületén is található belőle, ezzel rögzítik a szintén tépőzáras szerszámokat, sőt, a lezárt szkafander fejrészén a belül elhelyezett tépőzárhoz dörzsölve tudják megvakarni az orrukat.

2. Az ismert történettel ellentétben nem az volt a Nasa egyik legnagyobb kihívása, hogy a gravitáció nélküli környezetben lehessen töltőtollal írni (amire állítólag a szovjet megoldás a ceruza volt), hanem a leeső körmök problémája. Az űrséták során viselt kesztyűkben túlnyomás uralkodik, amelyeket egy speciális gáz segítségével állítanak elő, hogy utánozni tudják a súlytalanság során a földi körülményeket, viszont ez nem igazán kedvez a kézben a vérkeringésnek és az ujjak vége viszonylag hamar érzéketlenné válik, a körmök pedig a kesztyű edzett belső felületéhez ütődve egyszerűen leválnak. Prevenció gyanánt vannak olyan asztronauták, akik ezt megelőzendő maguk szedik le a körmeiket, még a Földön. Hogy ezt az információt fel tudjátok dolgozni, ebbe a bejegyzésbe mást már nem írunk.

3. Az Apollo-program során használt szkafanderekben a vizelet elvezetésére egy kotonszerű gumigyűrűbe kellett bevezetni az űrhajósok péniszét, eredetileg minden ruha 3 különböző méretű lyukkal rendelkezett: kicsivel, közepessel és naggyal. Ennek az lett a vége, hogy úsztak a pisában a „kicsi, de játékos” faszú asztronauták, mert mindegyik a „nagy” lyukat akarta használni, aztán a tervezők átnevezték a lyukakat: „nagyra”, „hatalmasra” és „gigantikusra”, így mindenki bátran választhatta a neki leginkább megfelelőt.