Már, amikor megkaptam a könyvet éreztem, hogy különleges tárgyat tartok a kezemben. Lekerekített lapélek, fekete, kemény borítás, két könyvjelző. Formatervezett könyv. Olyan olvasni való amelyet, ha már teljesen a magamévá tettem, és felkerül a könyves polcra, nem csak simán becsúsztatom két hasonlóan fekete könyvgerinc közé – színek szerint csoportosítom a könyveket -, hanem úgy rakom el, hogy lássam, így bármikor eszembe juthat levenni, újra olvasni egy-egy novellát, megmutathatom másoknak is. A Moleskine-t formáló novellafüzérbe azok a történetek kerültek bele, amelyek bármelyik pillanatban megtörténhetnek, nem csak a látható térben, hanem az online kommunikáció során is. Nincsenek városok, színhelyek, emberek vannak és gondolatok.

Ma a Facebookon viccelődtem, amikor felfedeztem az egyik szerkesztő fotóit, nézegettem és rájöttem, szexi a csaj. Rögtön eszembe jutott, hogy a főszerkesztőmmel mindig megbeszéljük, hogy milyen a lány szettje aznap. Kritikusak vagyunk. Nagyon. Küldtem is egy e-mailt a kritikus partneremnek: “Amúgy, akinek ma még nem beszéltünk a szettjéről, tudod B… borzalmasan szexi… Szerintem a csajok is vágják, annyira. Jó! Erről meg az jut eszembe, hogy mostanában – társasági beszélgetések során – megfigyeltem, hogy sok dologra mondják azt az emberek, hogy “szexi”. Úgy használják, mint a cool szót régen. Jelző lett. Amikor szerdán voltam a Digital Festen, smúzoltam egy saleshouseos pasival, aki a felületek eladásáról tartott mini előadást, a büfében, és azt mondta, hogy a csomagban eladott értékesítési felület sokkal “szexibb”, mint az egy magában álló termékek. Érted? Egy ilyen online fogalomra, erre a fiktív dologra mondja, hogy szexi…”

Hasonló történetek vannak a Puha Neon Fejlövésben, és innentől kezdve minden történetet úgy ítélek meg, hogy beleillik-e a Fabricius-féle Moleskine-be?! Olyan alaptörténeteket, olyan emberi jellemrajzokat írt le, hogy mostantól a körülöttem lévők is könyvszereplőként tűnnek fel a minden napokban. Kőkemény. A média császárai közé visznek a sorok, azokról szól, akik A6-os Audikban hűsölnek, a városi dugóban, akik a hétvégén kiruccannak a Ferrárijukkal Pandorfba, de valójában csak ferrariznak. Ahol az instant kultúra megjelenik, születik, ott járunk. Azok az emberek sztorizgatnak, aki megadják nekünk a TESCO-élményt.

Az egyik kedvenc irodalmi szerkezetemet Boccaccio Dekameronja hozza, ami bár a középkorban, és így nagyon-nagyon messze játszódik, de jól láttatja azokat a történeteket, szereplőket, amelyeket a pestisjárvány idején elmesélnek a lányok és a srácok. A pestis épp olyan karanténba helyezte az embereket, mint a mai, online, vírusokkal teli világunk, ahol a találkozások bármikor és bárhol megtörténhetnek, az cybertérben, közben bazárkózunk, elidegenedünk. Boccaccio novellafüzérében a pestis, Fabricius könyvében pedig a Moleskine adja azt a szimbólumot, amelynek a hullámán úszik a történet, és a kultúrtörténeti korszak. Ez az a világ, életforma, amelyet csak úgy lehet elviselni, ha tudatmódosítókat használunk, drogot, pénzt, szexet. Erős hívószavak ezek, és mozgatják az embereket.

Az író a könyv elején tisztázza, hogy volt egy fekete, keményborítású, legendás történetekkel átitatott Moleskine notesze, amely körbejárta a médiában dolgozók, a körülöttük lebzselő sleppet. Az első oldalak, a felütés után kiolvasható a sorok között, hogy a Moleskine csak fikció, mint az a városi legenda, ami a márka mögött van. Ezzel a notesszel Fabricius úgy helyeződik bele a történetekbe, hogy tökéletes méretű távolságot is tart egyszerre, íróként. Ezzel az ambivalens viszonyulással éri el azt, hogy a történetek, amelyek bár a végtelen hedonizmusról szólnak, a hatalmon lévőkről, akik a fogyasztásban lelnek csak meg boldogságfoszlányokat, keserédesek… Kritikát nem fogalmaz meg Fabricius, mégis minden sztori után, sajnálkozva tekint az olvasó, az abban szereplőkre, az illúziókban fuldokló emberekre. Minden novella egy rövid bemutatóval kezdődik, a történet megírójának kézírása alapján elemzi a jellemet, az történetet leíró, megíró természetét, kudarcait, vágyait. Ezek a kicsi, néhány soros bemutatók adják a novellafüzér textúráját. Előfordul ugyan, hogy egy kinyomtatott chatfolyam jelenik meg a noteszben, amelyet nehéz elemezni grafológiailag, de ma klaviatúrákon nyilatkozunk meg leginkább.

A gonzó zsurnalizmus atyja – Hunter S. Thompson – fordítója, Vágvölgyi B. András szerkesztette a Puha Neon Fejlövést. HST történeteire az a legjellemzőbb, hogy az író benne van az eseményekben, Vágvölgyinek és Fabriciusnak sikerült úgy megszerkesztenie ezt a kötetet, hogy szinte látjuk az írót az elbeszélésekben. Sokan, főleg szakmai berkekben, rendelkeznek prekoncepciókkal Fabriciust illetően. Biztosan sokakban elmerül a kérdés, hogy akkor most már Fabricius Gábor író is? Igen. Író. El lehet fordulni a könyves boltban, amikor megpillantjuk a Puha Neon Fejlövést, de kultúrtörténeti szempontból megkerülhetetlen alkotás. Összegzést ad egy szubkultúráról, amely a kétezres évek első évtizedében oly nagy hatással volt a társadalomra, a kollektív tudatra.