Henry DeTamble időutazó. Egy ritka genetikai betegség következtében úgy ugrál az időben, mint béka a vízen. Nem tudja irányítani ezt a képességét, sőt még arra sincs ereje, hogy bárminemű öltözékét magával vigye az utazás során, így anyaszült meztelenül jelenik meg épp a jövőben, vagy a múltban. Egy ilyen roham során kerül Clare gyerekkorába, és így ismerkedik össze a leendő pár. Henry harmincéves, a lány csak hat. A film az ő kapcsolatukat boncolgatja, hogy egy nő miképpen is élheti meg férje eme különleges képességét. Henry hol eltűnik, hol felbukkan, néha a jövőből néz be a jelenbe, néha a múltban rostokol hetekig, Clare-nek pedig mindezt tűrnie kell, még akkor is, amikor már a családalapításon gondolkoznak.

Mindez szép és jó is lenne, ha Robert Schwentke több időt szánt volna az érzelmek bővebb kifejtésére, a szereplők háttértörténeteinek bemutatására, vagy épp az időutazás kidolgozására. Eric Bana (Henry) és Rachel McAdams (Clare) viszonylag jól hozták a szerepüket, ám mégsem sírtam el magam egy jelenetnél sem, amit egy romantikus drámánál elvártam volna. Emellett nem is tudtunk meg sokat a szereplőkről, csak azt, amit amúgy is megmutattak nekünk: Henry egy autóbalesetben elveszítette az édesanyját, aminek következtében apja az alkoholba fojtotta a bánatát (mintha hallottuk volna már ezt a sztorit), Clare múltjáról viszont még ennyi morzsát sem kaptunk.

A legfájóbb momentum azonban mégsem ez, hanem hogy a pluszt adó mellékest, az időutazás lehetőségét sem bontották ki, s amíg ez az azonos című könyvben nélkülözhető, itt egyértelműen hiányzott. Azt például hihetetlennek találtam, hogy Henry képtelen beleavatkozni a múltba, hisz nem egyszer volt rá példa, hogy több napot, hetet töltött távol a jelentől, tehát lett volna rá alkalma. Míg más filmekben (Vissza a jövőbe, Időzsaru) épp ez adja a történet íze javát, Az időutazó feleségében ennek a hiánya miatt veszít a film. Igaz persze, hogy nem is egy science-fictionre váltottunk itt jegyet, de ha már a történetet így megszórták a tudományos fantasztikum elemeivel, akkor többet is kihozhattak volna belőle.
Nem a sci-fi rajongóknak íródott, nem is azoknak, akik a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” filmek hívei, ez csak egy tipikus romantikus dráma jó ötlettel, kevésbé jó kidolgozással, ám mégis szívmelengető összképpel. Kicsit csoszog, kicsit sántít, de egy borongós délutánra épp megfelel.