Chris Cornell halálával az egykori grunge legendák közül már csak EddieVedder és a méltatlanul alulértékelt Mark Lanegan maradt életben – ha valamelyikük hazánkban lép fel, az kihagyhatatlan eseménynek ígérkezik.
A már évek óta Lanegannelturnézó belga Lyennt és a lassú, komor, bluesos számokat különleges gitározással prezentáló Duke Garwoodról pont lemaradtunk, viszont mivel mindketten játszanak Lanegan kísérőzenekarában, így mégis láthattuk őket élőben. Laneganék az új album nyitódalával kezdtek, a statikus frontemberen pedig sajnos nagyon látszódott az elmúlt évtizedek aktív szerhasználata: az 52 éves énekes sokkal idősebbnek tűnt valós koránál, amin hártyaszerűen fehér bőre és megfázása sem segített. A hangosítás a hajó gyomrában nem volt tökéletes, a szólógitárból néha alig lehetett valamit hallani, de egy ennyire komplex, programozott alapokat is sűrűn használó, sok zenészt (volt, amikor összesen heten álltak a színpadon) felvonultató koncerten nehéz mindent tökéletesre összelőni. Az újabb lemezek szintiközpontú, nyolcvanas éveket idéző számai valahogy élőben sem dörrentek meg annyira, viszont a kisujjból kirázott, húzós rockslágerekre (The Gravedigger’s Song, Riot in my House) és a fogós, összetéveszthetetlenül Laneganes dalokra (a bohókásan franciás Emperor vagy a klipnóta Beehive) már megmozdult a hajó. A kicsit kedvtelenül játszó, közönséggel nem nagyon kommunikáló zenekar nagyjából egy óra után ment le, hogy egy rövid, két számos ráadással térjenek vissza – egy ennyire színes életműnél teljesen érthetetlen módon ráadásul két JoyDivision szám (Atmosphere, Love WillTearUsApart) feldolgozásával, de 2017-ben ez legyen a legnagyobb problémám.
Hozzászólások