„A Loop eredetileg egy elektroakusztikus zenei kifejezés, de tökéletesen lefedi a fogalom azt a vizuális repetíciót is, amelyet ez a kiállítás igyekszik bemutatni.” A legendás Iparterv-generáció munkásságát sajátos módon idézi meg Virág Judit Kortárs Galériájának bemutatója. A 60-as évek Nádler István, Bak Imre és Hencze Tamás által képviselt geometrikus absztrakt hagyományát folytatja öt fiatal képzőművész Fridvalszki Márk, Haász Katalin, Márton Enikő, Nemes Márton és Szinyova Gergő. Az Aczél György-i kultúrpolitika három T-kategóriái (támogatott, tűrt és tiltott) szerint a cenzorként működő Képző- és Iparművészeti Lektorátus megkerülésével „mindenféle absztraktokat” csak klubszerűen, zárt körben rendezett, rövid ideig tartó, önköltséges kiállításokként tűrt meg a hajdani „átkos” rendszer.

A Deák Ferenc utca 10. szám alatti építészeti iroda földszinti dísztermében rendezték meg Sinkovits Péter, végzős művészettörténész szervezésével tizenegy frissen végzett képzőművész kiállítását, mely sokszínűségével a magyar neoavantgárd eredményeit kívánta bemutatni. 1968. december 12-én nyitó, túl nagy érdeklődést kiváltó, 2 hetesre tervezett Iparterv I.-et végül is egy hét után „veszélyes nyugat-orientáltsága” miatt bezáratták, a műveket azonnal nem bontották el, néhány merészebb kíváncsiskodó a díszterembe lépve, a villanyt felgyújtva megnézhette a rendezvényt még néhány napig.

Az 1969. október 24-én megrendezett Iparterv II.-t már hatóságilag engedélyezetten nyitották meg, ünnepélyes beszéd helyett Konkoly Gyula hipermangánnal beszórt, gézzel körbetekert jégtömb installációja fogadta a látogatókat, mely olvadás közben vörösre festődött. A második Iparterv happeningekkel, Szentjóby Tamás objekt-művészetével (hűlő víz, ólomfütykös, lövészárok), Erdély Miklós korábbi performanszainak rekvizitumaival merészebb hangnemet ütött meg és noha betiltásra nem került sor, később számos képzőművész külföldre kényszerült. Szamizdatként terjedt füzetkatalógusuk, a Dokumentum 69-70 barnás tónusú, csomagolópapírszerű formátumban, átikszelt, kihúzott szavakkal, bélyegzőszerű, vörös színű feliratokkal megtervezve. A New York-i pop art, a mail art, a magyar „polit-art”, a kalligrafikus koncept művek és különféle akciók mellett szinte egységesen lépett fel Bak Imre, Nádler István és Hencze Tamás geometrikus absztrakt formanyelve Nádler homogén formavilágával, Bak színezett, különböző irányultságú sávjaival és Hencze monokróm, szürkés színvilágú, ismétlődő, tónusozott motívumainak dinamizmusával.

Utóbbi munkásságára jellemző a képsorozatokban értelmezés, mely szinte az összes fiatal képzőművészt megihlette, így néhányuk alkotása nemcsak az elődökhöz, de sorrendiségükben is izgalmas értelmezésekre ad lehetőséget. Legtöbbjüknél eltűnt az Ipartervesek geometrikus formavilágának letisztultsága, harsányabb színviláguk sokszor elfolyó mintákat, laza ecsetkezelést mutat, a Hencze-féle tónus is inkább maszatos-piszkos benyomást ad a fehér körfelületeknek mint térbeliséget. Bonyolultabb, elnagyoltabb motívumaik leginkább expresszív tragikusságról és iróniáról árulkodnak. Haász Katalin fekete hátterű képei Nádler szirommotívumait és az Ipartervesekkel együtt induló, neoavantgárd művész, Maurer Dóra síkon ábrázolt görbült formáit idézi. Szinyova Gergő sorozata latin betűk és arab számok játékára hívja nézőit, tipográfiai alakzatai, az U-k, B-k, K-k, E-k, 1-esek és 2-esek között elbújó x-firkáival, akár a fiatal generáció jövőbe tekintő „katalógusaként” is értelmezhetők. A kiállítás ritka alkalmat ad arra, hogy a galéria által is hangsúlyozott folytonosságot tetten érhessük az elődök és a jövő generációja között.