A Paul Potts Britain’s Got Talent győztes operaénekes igaz története komoly, csöpögős csapdákat rejtett magában. Nem lehetünk elég hálásak a Bakancslistát és A nagy napot elkövető Justin Zackham forgatókönyvírónak, sem a Marley meg én és Az ördög Prádát visel című filmeket jegyző David Frankel rendezőnek, hogy felülmúlták önmagukat, és nem engedtek az amerikai otrombaságnak és gejlnek.

Nyilván a témából fakad némi érzelgősség, hiszen nem egy tesztoszteron mozival állunk szemben, de a film mindvégig képes a jóízlés, a jóérzés és a jóhumor körén belül maradni. Úgy tűnik, az alkotók sokat tanulmányozták Billy Elliotot, mert bár ezt a sztorit az élet írta, A hang ereje sok tekintetben mutat hasonlóságot az angolok szinte hibátlan coming of age filmdrámájával.

A két filmet nemcsak Julie Walters személye köti össze: Billy és Potts hasonló közegből indul, s bár A hang erejében Potts korából fakadóan a nőügyek is terítékre kerülnek, a két hősnek hasonló nehézségekkel kell szembenéznie, és hasonló módon érik el áhított céljukat is.

Nyilván a siker nemcsak a jó könyvön, de a remek szereplőgárdán is múlt. James Corden kedvesen alakítja a kissé ügyetlen, bátortalan Potts-t, aki bukdácsol mind szerelmi, mind szakmai életében. Játszótársai sem maradnak el mellőle, Alexandra Roach ezidáig nem kapott kellően nagy figyelmet, bízunk benne, hogy Julz szerepe meghozza neki az áttörést.

A mellékszerepekben tapasztalt rókák brillíroznak: Colm Meaney és Julie Walters a tőlük megszokott profizmussal alakítják Potts szüleit. Figyelmet érdemel még az inkább a sorozatok világából ismerős Mackenzie Crook, aki Braddonként a film legszerethetőbb figuráját hozza.Persze a film nem hibátlan. A legnagyobb hiányosságokat zenei téren mutatja. Egyrészt maga a muzsika nem kap kellően nagy szerepet, és akkor sem megnyugtató módon. Szembetűnő, hogy nem James Cordan az, aki énekel, playback tátogása elidegeníti a nézőt – talán pont emiatt döntöttek úgy az alkotók, hogy csak rövid foszlányokat bíznak rá.

A cikk folytatása ITT!