Rendezte: Peter Salles
Szereplők: Jennifer Connelly, John C. Reilly, Tim Roth, Dougray Scott,
Pete Postlethwaite, Camryn Manheim
Zene: Angelo Badalamenti

A válasz általában a sehogy, de szerencsénkre vannak ritka kivételek, és ezek közé tartozik A kör és a Fekete víz (eredetijének készítőihez fűződik az előbbi is). A Fekete vízben ugyan a "szokásos" japán elmebaj finoman kikerültetik, de mégis egy – nem csak a félelmeinkre – hatni kívánó filmről beszélhetünk. Néhány szokványos horror/thriller elem persze megtalálható benne: a gyerekek a legjobb médiumok (ld. Ragyogás), furcsa portás, félelmetes fürdőszoba stb. Ám az atmoszféra lenyűgöző, a kopár, élettelen lakódobozok (New York egy elhanyagolt lakótelepe), és a színvilág már eleve a nyomasztó, sötét hangulat felé terelik a nézőt. A plafonon lévő lyuk, amiből a víz csöpög, gyakorlatilag a rés az élők és holtak világa, vagy a jelen és a fel nem dolgozott múlt között. A víz a lélek szimbólumaként; fekete, sötét színével, a lélekben felgyülemlett feszültséget, le nem vezetett indulatokat, haragot, fájdalmat jelenti.
Egy anya-lánya kapcsolatban a legfontosabb a bizalom, ha ez hiányzik, akkor olyan dolgokra derülhet fény, mint az, hogy a gyerek barátja egy szellem, aki mellesleg erősen hasonló vonásokat mutat a szülő gyerekkori önmagával. Dahliat (Jennifer Connelly), kiskorában anyja gyűlölte, csak felesleges koncnak tartotta; ennek köszönhetően kitört a lelkéből egy darab, amikor az anyja elhagyta. Ő anyja hibáit kijavítani próbálva mindent megad kislányának. Ám a szellemként feltűnő Natasha mutatja, hogy ez sem képes kitörölni az elszenvedett fájdalmakat, a háborgatott léleknek csak egy dolog hozhat megnyugvást…
Halálra rettegni nem fogja magát senki, inkább egy lélek drámáját figyelhetjük meg. De azért
a portás, Veeck szerepében Pete Postlethwaite kellően gondoskodik a hátunkon ugrándozó borsószemekről. Angelo Badalementi, David Lynch örök zeneszerzője pedig újból zseniálisan ráérzett a filmre, és egyenletesen süppeszt minket a székünkbe.