Kaptam egy e-mailt, el tudnék-e menni egy kiállítás megnyitóra és írni róla? Megnyomom a válaszol gombot, igennel felelek, holott nem értek a művészethez.
Február 10. 17.00, elindulok. A földalatti tömve, péntek este van, hangyabolyként nyüszög a város. Leszállok a Vörösmarty téren és elindulok a Váci utcában. A szembe jövő emberek szinte futnak, nem néznek fel, mintha nem is látnának, mintha nem is láttak volna soha. Lehet, hogy nem is fognak soha. Ha ők futnak, futok hát én is, nehogy elkéssek.
17:45 Nagy nehezen megtalálom a 17-es számot, besietek a kapun fel a lépcsőn. Még sosem jártam itt, nem tudom, hol lehet a galéria, megkérdezem a félemeleten lévő szépségszalonban dolgozó hölgyeket, hogy hol találom a kiállítást. Sajnos nem tudják, azt mondják biztos valamelyik emeleten. Továbbmegyek a folyosón, tízlépésnyire a szalontól megtalálom a galériát.
17.50 Kicsi terem és kedves mosolyok fogadnak. A teremben laptopról szól a halk zene, az egyik sarokban a földön neonfelirat, a falra pedig projektorral vetítenek: talán egy folyó, talán egy patak, talán mesterséges vízfolyás hullámtörése látszik. A hullámok műanyag golyókat dobálnak. Fehéreket és egy pirosat. Majd megjelenik egy karika mely a piros golyó útját követi. A kis labda a habok tetején forog, pörög, néha lebukik, eltűnik a víz alatt, majd egy kiszámíthatatlan ponton újra előtűnik. Várok, várom, hogy történjen valami, s arra gondolok, biztos a megnyitó után kezdődik az igazi vetítés.
18.00 Nagy T. Katalin művészettörténész szavait hallgatjuk. A képen még mindig a golyók látszanak, bennem újra megfogalmazódik a "nem értek én ehhez" gondolata.
18.10 Odamegyek Nagy T. Katalinhoz, félbeszakítom beszélgetését, megkérdezem, hogy a zenét is Csontó úr írta-e. Kedvesen válaszol, hogy a művész úr írta a zenét, és hogy 2005 tavaszán római ösztöndíjat kapott, ez a kiállítás annak a munkának az eredménye. A hölgy, akivel beszélgetett hozzáfűzi, hogy szívesen meghallgatta volna, hogy Csontó úr mit gondol a saját munkájáról. Legszívesebben megmondanám neki, amit gondolok, hogy a művész elmondta, amit el akart mondani, de nem szólok semmit, csak elköszönök és elindulok hazafelé.
Útközben folyton a kis piros golyó jár a fejemben, a mozgása, a forgása, eltűnése, felbukkanása. Aztán eszembe jut a neonfelirat: emberkovácsolás. Rájövök, erről van hát szó! Az emberkovácsolásról! De kovácsolni nem könnyű feladat, kell hozzá egy műhely, szerszámok, szakértelem. Egy jó kovács. Jó anyag. Ha mindez megvan, kész a recept, lehet formálni, alakítani, módosítani, elvenni, hozzáadni, de az anyagot magát megváltoztatni nem lehet soha.
Hisz folytonos mozgásban vagyunk, mégsem változunk meg igazán, utunk is lekövethető. Úszunk, haladunk az árral, a felszínre törünk, a legtetejére mindennek, álmodunk, vágyunk, aztán egyszer csak ellentmondunk a rendszernek, önszántunkból vagy kényszerből, szembe úszunk az árral, lebukunk, fuldoklunk, aztán erőt veszünk, és feljövünk újra. Így élünk, változunk, formálódunk, kovácsolódunk. Jó esetben emberré.
Hozzászólások