Az osztrák acid-jazz / electro-jazz mágus, Marcus Füreder (azaz Parov Stelar) és csapata visszajáró vendég kis hazánkban, de hiába a viszonylag gyakori koncertek – vagy DJ-szettek száma, előre kalkulálni kell azzal, hogy a teltház garantált. Ez most sem volt másképp, az októberi koncert ráadásának szánt buli előtt egy hónappal már nem lehetett jegyeket kapni. Köszönhető ez leginkább a hű és folyamatosan bővülő rajongótábornak, valamint annak a mixtúrának, amit a zenekar magas fokon elsajátított a megalakulásuk, 2004 óta: a jazz, a funk, a dub, és a különféle elektro-s, groove-os hangzásvilág elegyítésével, lendületes és precíz előadásmódjukkal nem igazán tudnak mellényúlni.

Még be sem léptem a koncertterembe, máris olyan információkkal lettem gazdagabb, melyek segítségével nagyjából be tudtam lőni, mire is számítsak, változott-e valami az elmúlt egy évben. A első infó az volt, hogy “a Parov Stelar & Band mindig jó”, majd a hátam mögül hallottam egy olyan megállapítást is, miszerint “egyre fiatalabb a közönség, ez már inkább nekik szól”. Senki ne kérdezze tőlem, ez pontosan mit jelent, de amit ez alapján leszűrtem a jelenlévő közönségről, az a következő: jól öltözött, inkább harminchoz közeliek, nem ritka a magassarkú cipő, sok a pár, húsz év alattiakat pedig szinte nem is látni. Részben emiatt is éreztem azt, mintha újra az óévbúcsúztató bulin lennék, erre rátett még a fekete énekesnő, Beate Baumgartner elegáns kis fekete ruhája és kalapja is.
Ebből is látszik, hogy egy Parov Stelar koncertre nem megy el csak úgy az ember, megvan a biztos célközönség- meg önmagában is sikk lett egyes körökben Stelar-koncertre járni. Már negyed tízkor szép számmal mozognak a bemelegítő DJ-szettre. Ekkor még mindig szkeptikus vagyok, hiába, nem az én műfajom ez a funk-os dolog, untam is egy kicsit, aztán valamikor tíz óra környékén végre színpadra lép a zenekar.
Az egész hajó sikít, őrjöng, s az első pillanattól kezdve együtt ugrál mindenki a kezdő ütemekre. Az ember ettől akarva-akaratlanul szintén beindul, nehéz a zenészekből áradó jókedvnek ellenállni. Beate Baumgartner egészen magával ragadó, néha talán túl bájos is, improvizál, kommunikál, mosolyog, s gyakorlatilag uralja az egész mindenséget a szaxofonos Markus Ecklmayrral (“Max The Sax”) együtt.

És pontosan a hihetetlen, döngölő sub-basszus az, ami miatt tudjuk, hogy Stelar a főnök, hiába munkálkodik “csak” a háttérben. Magam is meglepődöm néha az energián, nem is figyelek a zenekar mögé vetített képsorokra, a néhol elszállós, néhol újra teljes gőzerővel megmozgató zene és előadás nem igényel cicomázást, így is van benne bőven elegancia és lazaság.
A Coco című új lemezről természetesen elmaradhatatlanul megszólaltak dalok, de egyértelműen a már jól ismert slágereket – melyek még nekem is sokat mondtak, hiába ismerem kevésbé Stelart és munkásságát – imádta mindenki. Valahol a múlt és a jelen keveredett egymással, s nem csak a régebbi és új dalok arányát tekintve, de az egész koncertre és hangzásra jellemző volt a jazz virágkorának hangulata, valamint a modern stílus és helyszín adta lehetőségek tökéletes elegye.
Hiába, az elektronikus zenét ennyire talán még senki nem tudta a jazzel párosítani, lényegében minden Parov Stelar koncert masszív örömzenélés, ráadásul még azokat is elégedetté teszi, akik idegenkednek a műfajok sajátosságaitól.