A Marvel-univerzumtól már megszoktuk, hogy hoz egy bizonyos szintet: látványos akciók, izgalmas történet, elgondolkodtató tanulságok, ízig-vérig moziélmény, így a Fekete Párduc első önálló filmjénél is pont erre számítottunk… de sajnos hiába.
A Fekete Párduc felbukkanására a Marvel Cinematic Univers-ön belül éppoly sokat kellett várni, mint eredetijére a képregények világában: már egy gondosan kiépített univerzumban kellett (volna) megtalálnia a helyét, ahol az elvárások bizony magasan vannak. Persze azt tudhattuk, hogy ez most kicsit más lesz, márcsak azért is, mert a megszokottakkal ellentétben nem egy afféle amerikai hőseposzt kapunk, hanem valami „egzotikus” kalandot, és ha valamit, az egzotikusságot végül sikerült is teljesítenie.
A történet egy afrikai apró ország, Wakanda királyának történetét mutatja be: T’Challa (Chadwick Boseman, akit a Amerika Kapitány – Polgárháborúban már megismerhettünk) apja halála után veszi át a trónt a királyságban, mely a kívülállók számára az egyik legelmaradottabb országnak tűnik, valójában azonban egy hihetetlenül fejlett térségről beszélhetünk az idegen eredetű vibrániumnak köszönhetően, aminek révén a mindenkori király emberfeletti képeségekkel is rendelkezik. Csakhogy az ebből fejlesztett technológiát rejtve tartják a külvilág elől, hogy megőrizzék birodalmuk szépségét és épségét.
Ez a rejtőzködés viszont egyre többekben okoz ellenérzéseket, hiszen a tudásuk és technológiájuk megosztásával rengeteg emberen tudnának segíteni, főként a szegénységben és elnyomásban élő feketéken. És el is érkeztünk az egyik problémához a Fekete Párduccal kapcsolatban. Mert ugyan jó az üzenet, miszerint az említett problémák ellen küzdeni kell, de a Marvel filmektől ilyen nyílt politikai és társadalmi állásfoglalást még nem láttunk.
Ezzel még nem is lenne feltétlenül gond – hiszen magát a karaktert is a feketék polgárjogi küzdelmeinek köszönhetjük részben –, ha a film kidolgozott lenne, csakhogy helyette inkább olyan úgyis-mindenki-érti módon veti elénk a gondolatokat. Jó, persze, értjük, de azért egy kicsit illett volna árnyalni a karakterek átalakulásait, vagy árnyalni őket annyira, hogy a „főgonoszunk” ne csak egy ostoba, dühös kölyök legyen. Főként igaz ez annak tükrében, hogy ezek a képregényadaptációk már messze nem csak az amerikai közösségnek készülnek, ahol ezek még ma is mindennapos jelenségek.
De tegyük fel, hogy a társadalmi érzékenység hirtelen elönti a teljes magyar közönséget (igen, szorítkozzunk most csak a hazai nézőkre), és tökéletesen azonosulni tudnak a problémákkal. Hogyan tovább? Egyfelől megbabonázva fogják nézni, hogy a törzsi hagyományokhoz még a legnagyobb fejlettségben is ragaszkodó wakandaiak milyen szép rituálék közepette élik a mindennapjaikat; másfelől pedig értetlenkedve azt, hogy miért beszél minden modernebb fekete úgy, mint egy a vagánysági státuszért kétségbeesetten küzdő 13 éves kissrác. A kettő között sajnos nincs átmenet: feketeként vagy hagyománytisztelő egzotikum vagy, vagy pedig gettóban növekedett szabadságharcos…
A cikk folytatása ITT!
Hozzászólások