Ritka nagy dolog újszerű élménnyel találkozni a sablonok sablonjaiból építkező szórakoztatóiparban és -kultúrában. És egyébként ennek nincsenek is olyan ördögtől való okai. A zenészek, rendezők, írók és egyéb alkotók kiszaszerolták azt a pár fogást, amivel jellemzően meg lehet ragani az emberek nagy részét, ez az információs társadalom egyik nagy adománya számukra. A közönség kegyeire rászűkülő sablonok persze tovább szűkítik a közönség kegyeit, a folyamat önmagát gerjeszti, ami természetesen kéz a kézben jár a kreativitás deflálódásával. Ilyen közegben az újdonság, még inkább újdonságnak számít, a groteszk még groteszkebbnek. Ez azért para, mert a kreatív dolgokkal így még nehezebb érvényesülni, hisz az egyre messzebbre kerülő kreatív lehetőségeket egyre nehezebben rágja meg az egyre szűkebb közeghez szokó közönség.
A fősodron kívüliség persze nem egyenlő a kreativitással, és a kreativitás sem egyenlő a minőséggel, sok elvadult beteg kezdeményezés marad joggal sikertelen. A kreatív minőség és a fogyaszhatóság rétegei között húzódó terület, amiről esetünkben szó van egyre vékonyabb, jelenleg már szinte csak egy hártya, ezen a hártyán kell brillíroznia azoknak az alkotóknak, akik elég elszántak ehhez.
A hosszúra nyúlt bevezetőre azért volt szükség, mert a Don’t Eat Group A halál kilovagolt Perzsiából című, Trafóban futó darabja megoldotta a feladványt.
Már maga a koncepció önmagában is eléggé érdekes annyira, hogy egy közepes sztorit is elvigyen a vállán, hát még egy minőségit. A darabot úgy kell elképzelni, hogy két síkon játszódik. Az egyik a színpad, a másik a színpad mögé kilógatott vászon. A színpadon a színészek teszik a dolgukat, ahogy kell, de operatőrök és díszletpakolgatók rohangálnak és dolgoznak körülöttük non stop. Amit pedig a kameramanok felvesznek, azt általában valós időben nézhetjük a vásznon, de persze a vetített részt rengetegszer effektelik loopolják, vagy manipulálják. Tehát a közönség egy filmet néz, aminek a forgatását real-time-ban tudja követni. A díszletesek pedig a legvalószínűtlenebb anyagokat használják fel macguyveri kreativitással.
A történet Hajnóczy Péter 1979-es kultregényének a feldolgozása. A könyv egy művész szerelembe eséséről szól, ízes korrajzzal, jól felépített jellemekkel, maró gúnnyal. A főszereplő az alkotómunka gyötrelmeivel, az identitás szorongató képlékenységével, az alkohol és az önpusztítás iránti legyőzhetetlen vággyal küzd. Akárcsak a 75 éve született és 38 éves korában májzsugorodásban elhunyt Hajnóczy.
A színpad lényegében a főszereplő elméje. Különböző részein az ő élete különböző állomásai elevenednek meg. A vizuális eszközök használata egészen parádés. Ráadásul mindig egyszerűen nagyszerű. Pl. amikor a két színész a zöld anyaggal bevont falhoz simul háttal, állva szorosan, a fejükre zoomol a velük szemben álló kamerás, és tessék!: A vásznon már ott is van a strand füvében fekvő pár felülnézetből. A tér dimenzióit amúgy több ízben elforgatják. A már említett macguyveri eszközhasználat pedig nem csak frappáns, és praktikus, de kiapadhatatlan humorforrás is. A kivetítőn látható dimenzió manipulálása pedig egyre meredekebb lesz az idő előrehaladtával, az utolsó harmadban pedig már leírhatatlan, lenyűgöző, hátborzongató, zseniálisan kontrollált káosz uralkodik odafent.
A szereplők folyamatosan narrálják a jeleneteket, kb. mint a régi Scoreses filmekben. A darab szemszögek, dimenziók, időpontok és helyek között ugrál. Egy állandóan változó, hullámzó valami tajtékzik, majd bontakozik ki a nézők szeme előtt, akik egyik kábulatból a másikba estek.
Két dolgot kell megemlítenem, ha már kritikát írok. Először is, a groteszk vizuális káoszt túltolták, voltak jelenetek, ahol úgy éreztük, hogy a fele is elég lett volna a ránk ömlő őrületből. A másik, hogy a darab ahhoz képest nagyon hosszú, amennyire elfárasztja a nézőjét. Mert ez a darab el- és lefáraszt, lezúz, felmorzsol, a sárba tipor, annyira mély és kifejező. Hatalmas élmény, de kell hozzá némi türelem és nyitottság.
Hozzászólások