Egy középiskolás srác bajba kerül, mert akaratlanul feltörte a világot behálózó OZ rendszert. (Ásít.) Ugyanő a suli legszebb lányával nyaral együtt – szintén akaratlanul –, amiből aztán igen fura szituációk keletkeznek. (Ásít.) A lány családja nagy hatalmú, híres, de kissé ütődött família. (Nagyot ásít.) És egyetlen árva eredeti karakter sem található benne, egy sem, amit nem láttunk már ezer animében.
Hogy a dolog mégis működik, az a rendező, Mamoru Hosoda stílusérzékének és apróbb ötleteinek köszönhető. Amikorra kellemetlenné kezdene válni a sablonosság, akkorra pont átcsap a film komolytalanba, majdnem-paródiába. Minden kis karakterben van valami megjegyezhető, sajátos, ami a jól ismert figurából szereplőt farag. A lökött család eleven, könnyű közéjük képzelni magunkat. A játékidő nagy részét a valóság teszi ki, mégsem válik unalmassá még a virtualitással összehasonlítva sem.
Pedig az utóbbi, az igen kevésszer megmutatott OZ rendszer az egyetlen, ami valami kis újdonságot csempész a filmbe. A „Facebook + Google + pár évtizednyi fejlődés” képlettel leírható, mindent átszövő, felhasználói fiókokkal és avatárokkal működő OZ a legjobb formájában mutatja meg Mamoru Hosoda fantáziáját. Letisztult, látványos, öntörvényű világ, a maga egyszerű kis anime-módján logikus is, és remek teret biztosít az akcióra. Az avatárokat nem kötik meg fizikai törvények, megrajzolásuk pedig a Madhouse stúdiótól elvárhatóan lenyűgöző. A két világ gond nélkül olvad egybe, és amíg a fiatalabb szereplők ide-oda ugrálnak közöttük, az idősebbek is elkezdik megérteni a megváltozott szabályokat. Félreértés ne essék, a Nyári háborúk nem egy társadalomkritikus oktatófilm a virtuális és a valós világ viszonyáról, pláne nem Facebook- vagy Google-prófécia, egyszerűen csak olyan életszerűen fejti ki a témát, hogy lehetetlen elkerülni némi összecsengést mai valóságunkkal.
Akinek ez lesz az első animéje, az remek élménnyel kezdi az ismerkedést, de én magam nagyon fájlalom a kiszámíthatóságot, a sablonosságot, a nagyobb ötletek hiányát. A Nyári háborúk olyan az animén belül, mint azok az amerikai sablonfilmek, amiken minden közepes filmrajongó fanyalog. „Semmi eredetiség, nahát, pfuj Hollywood.” Hát itt sincs eredetiség, de mivel a film szakmailag profi (ami az anime e típusán belül annyit tesz, hogy aranyos, igazán szerethető és mérsékelten ötletes), ezen túltesszük magunkat – nagyvonalúbban, mint Hollywood esetén, mert az animékről még vannak illúzióink. Mamoru Hosodától, nemrég még „Az idő fölött járó lány” rendezőjétől azért többet várunk el a jövőben, mint egy ilyen egynyári sikert.
Hozzászólások