A Dunkirk szépségével emelkedik a háború fölé; képei szívszorítóan gyönyörűek, humanizmusa mély. Christopher Nolan (és Hoyte Van Hoytema) ismét olyat alkotott, amihez hasonlót nem láttunk még.

Christopher Nolan, sztárrendező, egyre biztosabban a mai stúdiórendszer legfényesebb csillaga. Amit alkot, az egyszerre blockbuster és filmművészeti magaslat (akár a korai Spielberg). A Dunkirk egy magabiztos művész teljesítménye: egy új film a második világháborúról, ami semmi másra nem hasonlít.

Dunkerque (és a brit Dinamó hadművelet) históriája nem tipikus filmtéma. Háromszázezer katonát kellett kimenekíteni egy körülzárt tengerpartról és ebben a logisztikai rémálomban a katonai erények gyakorlására vajmi kevés esély kínálkozott. Nolan nem is a hagyományosan megénekelteket ragadja meg – bajtársiasság, önfeláldozás, látványos hősiesség –, hanem mélyebbeket: a túlélés, a kitartás és a személyiségből fakadó makacs bátorság erőit.

Pedig Nolan és a realizmus… Igaz, a A sötét lovag-trilógia, az Eredet és a Csillagok között szerzője mindig is ügyelt az „akár meg is történhetne” látszatára, mégis: elsősorban fantáziafilmeket forgatott idáig. Mit kezd most egy földhözragadt háborús történettel?

Felemeli a magasba, a szépség által nemesíti meg.
A Dunkirk olyan vizuális teljesítmény, amilyen még nem készült. (Messzi referencia: egyetlen filmben láttam eddig ilyen tágasan, magába szippantóan bemutatni az eget és a repülést, az Égenjárók című animében.) Amit Nolan pusztán a légi felvételekkel elért, az filmesztétikai mérföldkő – és operatőri Oscar-díj Hoyte Van Hoytemának, vagy nincs igazság a világon.

Nagyon tiszta film. Jobbára napfényes – amit kevés háborús film enged meg magának –, és szeplőtlen, mint a kék ég, a sima tenger, a barna homok, a napsütés. Mindezek között véletlenül odavetett lény a katona, semmi keresnivalója a bájos francia város tengerpartján. A Spitfire színes szitakötő az égben. A romboló jelenléte szinte tolakodó; mi dolga a világban egy ilyen szürke monstrumnak?

Mégis, ebben a tiszta világban is a piszkos katona élete az első. A gyáva katonáé is, a szökevényé is, még a gyilkosé is: Nolan mélységes együttérző humanizmussal ábrázolja minden megpróbáltatásukat. Filmről filmre jobban

csodálom Nolan egyre mélyülő humanizmusát,
egyre bátrabb hitét az emberben. A sötét lovag feszült kompjelenetében a jóság erősebbnek bizonyul Joker pesszimizmusánál; a Felemelkedésben a város végül szembeszáll Bane demagóg anarchiájával; a Csillagok közöttben az emberiség úrrá lesz a pusztuló Föld katasztrófáján; a Dunkirk még tovább megy…

A cikk folytatása ITT!