Várkony Attila, azaz Dj Dominique mesélt az Antropos.hu-nak pályafutásáról, retro zenéről, dj-zésről, és Michael Jackson is szóba került. Márc.8-án a Liget clubban hatalmas Rükverc buli, ahol Dj Dominique is a színpadon számos fellépő mellett: Szecsei, Pixa, Katapult DJ, DJ Lennard, Revolution, Thomx, DJ Hory, Kis Grófó, Korda György és Balázs Klári, Kefir vs. Csordás Tibi (Ex-Fiesta)… NYERJ PÁROS BELÉPŐT az ANTROPOS.hu-n ITT! >>>

Fotó: facebook.com/Retro-Live-official-1114471968697178

–Az egyetem után Amerikában éltél pár évig. Mit tanultál ott, amit Magyarországon tudtál hasznosítani? Hogyan teltek az 1980-as évek, és az 1990-es eleje?

– Az egyetem után azért mentem ki Amerikába, mert szerettem volna megtanulni angolul, letenni egy felsőfokú nyelvvizsgát. Ezen felül a másik célom az volt, hogy szerezzek egy amerikai diplomát, és egy kis pénzt is akartam gyűjteni. Értelmiségi családból származom, tanárok a szüleim. Egy ötven négyzetméteres kis panellakásban laktunk és esélyem sem volt arra, hogy saját lakásom legyen. Viszont mindent, ami igazán fontos és érték megkaptam otthonról. Szeretetet, tudást, igényt a tudásra, figyelni a másikra, érzékenységet, és más hasonló, számomra rendkívül lényeges dolgokat.
Visszatérve Amerikához, rengeteg féle munkát végeztem az ott töltött évek során. Voltam kikötői munkás, dolgoztam kertészként, vágtam fát, temérdek fizikai munkát végeztem.
Akkoriban – az 1980-as években – két sportágban is válogatott sportoló voltam egyetemi szinten, fociban és kosárlabdában. Ez viszont nagyon hiányzott a kinti életemből, mint ahogyan a barátaim is. Ezen felül természetesen honvágy is gyötört.
Itthon sportoltam, diszkóztam, rádióztam a helyi rádióban és ebből kikerültem egy nagyon hideg-rideg világba. De végig csináltam. Három év és nyolc hónapot töltöttem kint. Megszereztem a diplomámat marketingből és letettem a felsőfokú nyelvvizsgát is, ahogyan terveztem. A pénzből, amit összegyűjtöttem pedig vásároltam kint egy autót, amit haza hoztam, itthon pedig vettem egy lakást Nagyerdőn. Az volt a vágyam, hogy ott éljek, ahol Arany János is sétált.
Aztán nyughatatlan természet lévén, amikor hazajöttem, elhelyezkedtem az egyetemen óraadóként a Szilárdtest Fizikai Tanszéken (a Debreceni Egyetem Fizikai Intézetének egyik tanszéke – a szerk.). Ezen felül az Ifjúsági Iroda vezetője voltam, és óraadóként még angolt is tanítottam. Az Ifjúsági Irodához tartozott a diszkó, a koncert, a komolyzene, a jazz, a színházi előadások, jóformán minden rendezvény.
Ekkor 25 éves voltam. Addigra már megvoltak a diplomáim, a nyelvvizsgáim – oroszból is volt egy, amit a Debreceni Egyetemen szereztem. Saját céget vezettem, és egy saját diszkót is üzemeltettem. Kibéreltem a Vigadó nevezetű helyet Debrecenben (ez sajnos ma már nem létezik, lebontották, amikor a stadion felépült). Az egyetemi éveim alatt még mosogatóként dolgoztam ott, hogy egy kis plusz pénzt keressek. Amikor betették a tálcákat a pincérek a konyhába, mindig kinéztem és pont ráláttam a DJ-re. Ilyenkor az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha egyszer én is ott állhatnék, egy ilyen DJ-pultban. Ez annyira belém égett, hogy mikor haza jöttem, megcsináltam a disco-t, ahol 1000-1500 ember bulizott, még hétköznapokon is.
Utána megalapítottuk az első vidéki magán rádiót a barátaimmal, ez volt a City Rádió. Kezdetben kalóz rádióként működött, menekültünk egyik tetőről a másikra, de később legalizáltuk. Rá két évre már saját rádióm és saját clubom is volt. Azt gondoltam, hogy a világ egyenes.

-Hogyan kerültél a Juventus Rádióhoz, és Budapestre?

-1994-ben hallotta a rádiónkat egy amerikai üzletember, és teljesen elcsodálkozott, hogy létezik egy olyan rádió, ami olyan, mintha Amerikában lenne. Ő volt az, aki megvette a Juventus Rádiót. Ma már nem tűnne az furcsának, de akkor egy magyar rádióban egy műsort 8-9 ember csinált. Nálunk viszont csupán egy, amerikai mintára. Ezen teljesen elcsodálkozott, és azt mondta, hogy azonnal én kellek neki. Én viszont nem akartam nagy városba költözni, boldog voltam a Nagyerdőn, ott élt Arany János, én is ott akartam. És ezt meg is mondtam neki. Ő viszont addig győzködött, hogy lehetek országos szinten ismert rádiós és lemezlovas – valamint kérte, hogy legyek szíves ezt átgondolni -, hogy végül beadtam a derekam. Ezen felül egy olyan fizetést ajánlott, ami pont a tizenkétszerese volt az egyetemi béremnek. Közben a menyasszonyom Angliában kapott ösztöndíjat, ez is közre játszott a dologban. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom.
Így kerültem a Juventus igazgatói székébe, ami akkor amerikai tulajdonú volt és kezdetben Siófokon működött egy szenes pincében. Onnan indult minden. Egy év alatt piacvezetővé vált a rádió, a hallgatottságot pedig megtizenegyszereztük. Én voltam a programigazgató, az általános operatív igazgató, aztán csatlakozott hozzám egy amerikai fiú, Mark is. Ő lett a kollégám. Természetesen ezek a sikerek mind a jó csapatmunkának is köszönhetőek. Kiváló kollegáim voltak, Kósa L. Adolf, Szegő Tibi, nagyon jó nevű rádiósok. Az emberek imádták, mert egyediek voltunk. Azt gondolom, hogy annak köszönhette a sikerét a rádió, hogy mi voltunk az elsők, akik “lejöttünk az elefántcsonttoronyból”. A Kossuth, a Petőfi és a többi adó “fenn” voltak, mi viszont odamentünk az emberek közé. Nagyon szépen működött, rengeteget tanultam abban az időben.

2000-ben azért jöttem el a Juventus rádióból, mert Kikivel (Első Emelet) megalapítottuk a Csütörtök 12 nevű formációt. Úgy gondoltam, hogy nem fair, hogy valaki egyben zenész is és a saját dalait beszerkeszti a rádióba, ahol dolgozik. Ma már ezt mindenki csinálja és nem jelent problémát, de akkoriban én még ezt úgy gondoltam.
Magas fizetésem volt, rendkívül megbecsült volt a munkaköröm, de ennek ellenére úgy döntöttem, hogy a zenélést választom. Aztán Kiki megbetegedett, súlyos betegsége volt, én pedig nem akartam mással összeállni. Megmondtam Kikinek, hogy megvárom. Madj jöttek a managementi munkák. Elkerültem először a Petőfi Rádióhoz, ott lettem a 2004-es Olimpia projektigazgatója és a rádió főszerkesztője. Ott tettük le az alapját a modern Petőfi Rádiónak, aztán átkerültem a Művészetek Palotájába. Már nyitás előtt egy évvel felkértek. Megbízott az igazgató, hogy esélyegyenlőségi szempontból figyeljem a Palota építkezését, mellyel kapcsolatban még parlementi interpelláció is volt, hogy mit keres a populáris műfaj a magaskultúra szent falai között, de aztán soha nem lett belőle semmi probléma.

-Meddig voltál a MÜPA-ban, és miért jöttél el?

-Majdnem öt évig dolgoztam ott, és azért jöttem el, mert kaptam egy lehetőséget, főszerkesztő lettem a Magyar Televíziónál. Aztán nagyon sok minden történt ott, és végül úgy döntöttünk közös megegyezéssel, hogy eljövök. Ekkor lettem hivatásos DJ. Ez 2012-ben volt. Azelőtt is nagyon sokat disco-ztam. Zenéltem a Hungária együttes koncertjén, ott állhattam a színpadon, Michael Jackson előtt, a Dolly Roll előtt, de felléptem az Első Emelet, Ákos és a Neoton nagyszabású bulijain is. Játszottam a Népstadionban, a BS-ben, az Arénában, de a Total Dance Fesztiválokon is részt vettem.

-Találkoztál Michael Jacksonnal?

-Igen, én mentem ki elé a repülőtérre. Kezet fogott velem, kesztyűt viselt.

-Hogy alakult, hogy ilyen retro sztár DJ lettél?

-Új zenét játszottam mindig, csak közben 20 év alatt jó néhány dal retróvá vált. Az emberek viszont imádják, így azokat sem vetettem el, hanem rendszeresen játszottam és játszom a mai napig a bulikban. Egyébként nem tartom magamat retro lemezlovasnak. Egész mást gondolok a disco-zásról, mint sokan mások. Nem gondolom, hogy a discozás műfajokhoz lenne kötve. Valaki electro DJ-nek, valaki minimal-nak, valaki meg house DJ-nek mondja magát. Azt gondolom, hogy a közönség sokkal összetettebb, és az emberek nagy része mindenféle zenét szeret. Amikor kiállok egy színpadra, mindenfélét játszom, mert nekem az a fontos, hogy a közönség jól érezze magát. Egyáltalán nem korlátozom be magamat. Meg tudok csinálni egy modern tánczenés bulit, egy R’N’B partyt, egy retró zenés estét, de akár egy rock bulit is. Számos alkalommal léptem már fel motoros találkozón is, ami például egy merőben más közösség, mint például egy club. Úgy vélem, hogy többet ér az emberi kommunikáció, a hangulatkeltés, a szimpátia és a figyelem. Azokat a szabályokat is felrúgom néha, mi szerint végig kell játszani a számot, vagy csak egy adott ponton lekeverni. Nyilván ha tudok, akkor figyelek ezekre, de ha úgy látom, hogy nem indulnak be egy adott dalra, akkor azt megpróbálom a lehető leggyorsabban lekeverni -nyilván úgy, hogy azért jól hangozzon a dolog. Senki nem kéri ezt számon a közönség tagjai közül. Vannak viszont ilyen állandó megfejtők, és engem ez végtelenül felháborít, hogy ha van egy olyan dal, amit sokan szeretnek, akkor azt gyorsan le kell hurrogni. Az már gagyi. Ki merészeli minősíteni az emberek szeretetét, ízlését? Nem gondolom, hogy erre joga lenne bármelyik kollégának is, hogy ő mondja meg, hogy mi számít minőségi és jó zenének, és mi nem.
A másik kritika, amivel az egész dj szakmát szokták illetni a “mi abban a nagy dolog, hogy egyik szám után a másikat lejátssza?” mondat.
Én erre tudnám azt a példát mondani, hogy Shakespeare pont annyi betűből dolgozik, mint én, és hogy-hogy az ő szavai egész más mondatokká állnak össze?
Úgy gondolom, hogy nem mindegy, hogyan rakjuk egymás után a dalokat, mikor mit játszunk le, hogy mit mondunk közte, milyen a testbeszédünk, a viselkedésünk… Ez egy nagyon szűklátókörű gondolkodás, hogy “mi abban a nagy dolog, a szomszéd gyerek is meg tudja csinálni a laptopról.”
Nagy szeretettel várom a szomszéd gyerekeket, és meg lehet próbálni, hogy felteszi-e mindenki a kezét, vajon énekelnek-e vele együtt minden dalt az emberek és, hogy a végén vajon lesz-e visszataps?
Ez nálam igényel egy nagy fokú empátiát, egy nagy fokú érzékenységet, zenei tudást, nyelvtudást, beszédkészséget, nagyon sok mindent. Amit úgy gondolom, hogy az évek alatt összeszedtem, és kemény munkával megtanultam, amire nagyon büszke vagyok, és remélem, hogy ennek segítségével nagyjából bármilyen közönség előtt megállom a helyem.

Ami a legfontosabb pedig, ezt kéretik vastag betűvel szedni: én szeretem az embereket.

Ha nem így lenne, maradtam volna igazgató, vagy elmentem volna könyvelőnek, ott nem kell emberekkel találkozni. 1985-óta dj-zem, akkor még a szalagos és a kazettás magnón kívül nem volt más. Átéltem a technika fejlődését is az elmúlt bő 30 évben.

-A színpadon dől el, hogy mi lesz a következő dal?

-Abszolút a színpadon. Ahogyan korábban is említettem, ha kell, akkor a felénél lekeverem a dalt. Érzem az érzelmeket, látom a reakciókat és ennek alapján döntöm el, hogy mi legyen a következő a zene.

-Honnan szereztél zenét korábban?

-Még azt is megcsináltam, hogy elutaztam stoppal Győrbe, hogy onnan vegyek fel zenét a rádióból. Ugyanúgy ott is belebeszéltek, így nagy fájdalmam volt, hogy hogyan lehet úgy megszerezni egy számot, hogy valaki ne beszéljen rá. Rengeteget kísérleteztem a stúdióban ezekkel a kezdetleges technikákkal, hogy hogyan lehet lekeverni, átkeverni zenéket a legjobban. Építettünk potenciométert is az eszközökbe, hogy minél jobban kivitelezhető legyen. A hangokon túl a fényekből is próbáltam a lehető legtöbbet kihozni. Konzervdobozból készítettem robotlámpákat, saját gyártású löncshúsos dobozokból. Ezt a szellemiséget a mai napig képviselem.

-Hogyan változott a közönség és a DJ-zés az elmúlt kb. 30 évben?

-A DJ-szakma annyiban változott, hogy régen a lemezlovasok zenebemutatók voltak. Az volt a feladatuk, hogy megismertessék a számokat a közönséggel, amiket a zenekarok elkészítettek. Ott nem voltak összekeverve a dalok. Vége volt az egyiknek, magyarázott a DJ, akár egy percig is, aztán jött a következő szám. Ma már lényegesen kevesebb lehetőség van beszélni. Én alapvetően beszélős DJ vagyok, de azért nem az az 1-2 perces, hosszú monológos típus. Amerikában ez volt az egyik, amit megtanultam, hogy sokkal nehezebb 20 másodpercben okosat mondani, mint két percig a semmiről “pofázni”. Ezt én a disco-zásban is tartom. Ez egy nagy változás például.
Azért van szükség a változásra, mert egyre embertelenebbé válik a világ.
És ez most kicsit lehet, hogy szentimentálisan hangzik, de minden bulimba beleteszem a lelkem. Megpróbálom az embereket egy picit kiszakítani a világ negatív dolgaiból, elfeledtetni velük – ha csak néhány órára is -, a problémáikat és egy élményt adni számukra. Azt hiszem ezért sikeresek a bulijaim, mert érzelmeket továbbítok az embereknek, amire az egyre embertelenebb világban úgy vélem, hogy nagyon nagy szükség van.

-A DJ-zés az inkább buli vagy munka számodra?

-Nekem maga az élet. Nagyon sok mindent viszont nagyon nehezen élek meg belőle. Számos alkalommal olyan emberekkel kell megegyeznem, vagy akár vitatkoznom, akik nálam sokkal kevesebbet tanultak az életben. Jóval kevesebbet tudnak, rosszabbul beszélnek magyarul, kevésbé tájékozottak, nem beszélnek nyelveket, ennek ellenére úgy érzik, basáskodhatnak felettem. Amikor én voltam igazgatói pozícióban, soha nem éltem vissza ezzel a hatalommal. Pedig egy óriási dolog volt a Juventus Rádió igazgatójának lenni. Ákos, Charlie, Pa-Dö-Dö, Soho Party és még sokan mások rengeteget köszönhetnek annak, hogy akkoriban ez a rádió felkarolta őket. Magyar zenékből a törvényben előírt mennyiség négyszeresét játszottuk. Ezek után nagyon nehezen élem meg, hogy miután ezekből a pozíciókból kikerültem, ugyanezek az emberek egy “helló”-val elintéznek, esetlegesen hatalmaskodni akarnak felettem. De semmi gond, kaptam mást helyette, ez a szeretet viszont őszinte és ez az, ami az igazi érték. Akinek tetszik egy bulim, az ott marad, akinek nem, az tovább áll. Te láthattad, ahogy elkezdődik, 10 perc alatt valahogy megtelik a terem, fenn van a kezük az embereknek, és buli van. Csak sajnálom, hogy későn jutottam el magamban odáig, hogy főállású hivatásnak merjem választani ezt a szakmát. Bár azt mondják az okosak, hogy megvan az életnek a menete, és ezen nem kell változtatni, mindennek oka van/volt.

Dj Dominique / Fotó: KoPé/www.antropos.hu

-Azt mondod, hogy előbb kezdtél volna inkább DJ-zni?

-Ha most lennék 20 éves, azzal a tudással és tapasztalattal, ami jelenleg a fejemben van, úgy vélem, hogy meg lenne az esélyem, hogy nagyon nagy dolgokat vigyek véghez. Az évek alatt megtanultam sok mindent a szakmáról. A produceri részről, arról, hogy milyen dalokat szeretnek az emberek, a színpadi szereplésről, a háttérmunkákról, a szervezői és szponzori részről és még jó néhány ide kapcsolodó területről. Nyilván ez nem lehetséges, de visszatérve a kérdésre, sokszor megfordult már a fejemben, hogy mi lett volna és hova jutok, ha az egész életemet a diszkózásnak szentelem…

-Játszol valamilyen hangszeren?

-Tanultam, de csak azt tudom mondani, hogy Presser Gábor játszik hangszeren. Le tudok fogni akkordokat a gitáron, tudok egy kicsit zongorázni, dobolni, de egyikben sem vagyok igazán profi. Annyira értek hozzá, hogy amikor zenét készítünk, el tudom mondani, hogy mit szeretnék hallani. Meghallom a disszonáns hangokat vagy éppen azt, ha hamis az ének. De nem tartom magam zenésznek. A zenész az egy másik szint. Az élőzenének azonban sajnos szűkült a tere. Most az elmúlt héten is voltam 3 buliban is, ahol több, mint 10 ezren voltak. Egy zenész, aki 20 évig tanult gitározni, nem érti, hogy mi történik, amikor ott van egy ember a színpadon és csak “nyomkodja a gombokat”. Én viszont sosem mondom senkiről, hogy csak penget és tépi a húrjait, bennem mindig megvan az alázat. Szerencsére jó kapcsolatot is ápolok nagyon sok zenésszel. Rendkívül nagy tisztelettel vagyok az irányukba és úgy érzem, hogy ez a legtöbbször kölcsönös, ami nagyon jóleső érzés. Akármikor az Edda, a Neoton vagy éppen a Republic zenekar meglát engem egy-egy rendezvényen, felhívnak a színpadra és megjegyzik, hogy mennyit köszönhetnek nekem.

-Pár éve beindult a retro zene és az 1980-as, 1990-es évek előadói pörögnek. Szerinted miért?

-Azért mert nem születik sem Magyarországon, sem külföldön nagy mennyiségben jó sláger zene. Nem vagyok hivatott megítélni a jó zenét és nincs is joga senkinek, de azt meg tudom ítélni, hogy mik a sláger dalok. Az a fajta közeg, amit az 1980-as évek megteremtett, és az 1990-es évek tovább vitt, részben szociológiai alapú kérdés. A ’80-as évek a megújulásnak, a színességnek, a szintetizátorok megjelenésének – nevezhetjük egy kicsit kommerszebbé válásnak – az időszaka volt. Ez a korszak egész Magyarország, a keleti blokk nyitása volt. Már lehetett külföldi zenéket és külföldi ruhákat venni, és bejöttek a videóklippek is. Nagyon sok minden történt, amitől jó volt ez az időszak. Nem volt ilyen mértékű anyagi különbség, sem az emberek között, sem nálunk, sem nyugaton, de még Amerikában sem. Nagyon polarizálódik az anyagi helyzet. Az 1980-as években mindenki elhitte, hogy úgy nagyjából egyformák vagyunk, a középosztály volt a legszélesebb. Valamilyen szinten egy jóléti világ volt. Az 1990-es években, különösen Kelet-Európában, különösen nálunk, a politikusok elhitették velünk, hogy hamarosan itt lesz ajó világ. Csomó minden létre is jött. Szavazhattunk, utazhattunk. A ’90- es évek erről a hitről szólt, és ennek megfelelő muzsikák születtek. Szűrő nélkül jöttek be a külföldi slágerek. A Coco Jambo kijött március 4-én Hamburgban, március 5-én pedig már itt volt nálunk is. Ez egy jó időszak volt. Ugyan sok család hitelekből valósította meg azt, amire vágyott, és ezeknek a 2000-es évek el is hozták a böjtjét, de a 90-es évek pont ezeket a kellemes emlékeket idézik elő. Ez ennek a szociológiai háttere. Zeneileg pedig az volt a trend, hogy slágert kell gyártani. Még a rockzenekarok is így tettek: Bon Jovi, a Guns and Roses, az AC/DC, és a rádiók ezeket játszották. Azóta nem születnek átütő slágerek, egy-egy elvétve, és nincsenek ilyen zenekarok sem. Fogyasztói társadalom lettünk. Van egy sláger, két hét múlva viszont már jön is a következő. Hogy mit fognak retróként játszani 15 év múlva? Azt nem tudom neked megmondani. Pont azért, mert nem születnek új slágerek, az emberek szórakozni akarnak. Ezért tudott a mulatós zene ilyen nagymértékben elterjedni. Egyrészt megvolt a médiaháttere, másrészt úgy tűnik, hogy az emberek igénylik. Összekapaszkodva énekelni akarnak. Ennek korábban is megvolt már nálunk a hagyománya a sanzonok formájában. Koós János, Korda Gyuri bácsi zenéinek kései követője a mulatós műfaj. Az emberek csupán el akarják felejteni a sárga csekkeket és mulatni szeretnének!

-Mulatóst is játszol?

-Ritkán, de előfordul egyszer-kétszer. A jó lemezlovasnak az az ismérve, hogy a lehető legtöbb zenei műfajban otthon van. Több tízezres a gyűjteményem mindenféle stílusban. Régen egy rocker nem vegyült egy popperrel. Verekedtek, ölték egymást. Most már nincs az a gyűlölködés, mint régen. Az AC/DC számait is megtaláljuk elektronikus feldolgozásban.

-Külföldön is van ez a retro-őrület?

-Igen, de nem ennyire erősen. Nem tudok más országot, ahol ilyen mértékű retro-láz lenne.

-Szerinted a Total Dancen is múlik, hogy így beindult itthon a retro?

-Azon is, persze. A rádió és a tv is elkezdte a retrokat játszani. A fiatalokhoz is eljutottak ezek a dalok, hiszen rengeteg remix született, születik folyamatosan. Csak most már nem igazán vannak nagy zenekarok. Van a Wellhello, a Halott Pénz, a Punnany a fiataloknak, még a Brains, és nagyjából ennyi, akiket szinte mindenki ismer. Ezek azok a zenekarok, akik 5-10 ezer embert meg tudnak mozgatni. A régiek közül ott van a Neoton, az Edda, a Cipő nélküli Republic – ami egy nagyon nehéz helyzetben lévő zenekar. Aztán vannak az olyan zenekarok, mint például a Magna, a Hooligans, a Tankcsapda, ők időben a két másik korszak között helyeszkednek el, és szintén ezreket tudnak megmozgatni. Több viszont nem igazán van.

-Sokféle zenét ismersz és játszol. Mi az amit igazán szeretsz?

-Szeretem a csendet. Egész nap körülvesz a zene. Hallgatom a rádiókat, az új slágereket, ha valaki zenét csinál, akkor átküldik, hogy véleményezzem. Csinálok én is mixeket. Van több rádió műsorom. Ha zenét hallgatok, én az 1980-as éveket szeretem, mert az volt a tinédzser korom. Tapasztalataim szerint egyébként mindenkinek az a kedvence, ami a tinédzser korában volt népszerű. De hallgatok komolyzenét is, és időnkénta jazz is előkerül. A gyűjteményen több, mint felét egyébként ezek a típusú dalok teszik ki.

-A Liget Club házigazdája vagy, de ott mással is foglalkozol?

-Az egész Clubnak a házigazdája és arca is vagyok. Van egy tulajdonrészem is, és az egyik alapító tag vagyok már 6 éve. Rengeteg egyetemi rendezvényre is járok. Fellépek rendszeresen az Efotton, a Szinen, benne vagyok a Total Danceben, ott vagyok a Neotonnal, Zoltán Erikával, Fenyővel a különféle nagyszínpadokon.
A Liget Club egyre nagyobb portfóliót nyit. Van régi terem, új terem, RNB terem, Terasz…

-Mivel foglalkozol még mindezek mellett?

-Tanítok egyetemen és főiskolán. Van olyan év, hogy egész évfolyamokat viszek, de van úgy hogy óraadóként veszek részt a diákok életében. Andragógia és kommunikáció területén. Nagyon fontos számomra a társadalmi szerepvállalás. A FODISZnak elnökségi tagja vagyok (Fogyatékos Diákok Országos Sportszövetsége), dolgozom a Speciális Olimpia Szövetségnek, és a Paralimpiának is alkalomszerűen. Nagyon sok produceri dolgot is csinálok, született néhány közös dalunk Bárány Attilával, Radics Gigivel, dolgoztam Wolf Katival, Caramellel, Zoltán Erikáva és még sokáig sorolhatnánk.

https://www.facebook.com/events/350537022016446/

-Hogy talált meg Téged a Scooter?

-Ez egy világraszóló dolog volt, hogy a mi remixünket választotta ki a Scooter a több száz alkotásból. A feldolgozásunk világszerte megjelent a hivatalos albumukon, nagyon sok ezer példányban. Ez egy nagyon menő dolog, amire nagyon büszke is vagyok.

-A kendő a védjegyeddé vált. Mi a története?

-Puskás Peti apukájával együtt fociztam a színész válogatottban. Csapattársam volt többek között Nemcsák Károly, Rudolf Peti és Orbán Viktor is – ez 1998-ban volt. Akkor borotválta le a fejét Ronaldo, a brazil focista is, ami nekem is nagyon megtetszett. Ekkor döntött így Puskás Tivadar, Peti apukája is. Majd jött a tél, és érdeklődtem tőle, hogy nem fázik-e a feje. Mire ő egy kendőt húzott elő a táskájából és nekem adta, hogy ebben biztosan nem fog. Akkor megtetszett a dolog és azóta a védjegyemmé vált.