Diszkrét pogó – Levellers az A38-on

Vannak zenék, amiknek jót tesznek az évek. Bepótolni a lemaradást, legalábbis nekünk, magyaroknak, pedig sosem késő, és ami a Levellerst illeti, nem is maradtunk le semmiről: a legjobbkor láthattuk őket.

Nehéz megmondani, mi az elmúlt húsz év legsikeresebb (!) angol együttesének titka. Punk, de nem akarja szétszedetni a közönséggel a házat, provokál, de nem uszít, szép, de nem nyálas, kocsmazene stadionrockos manírokkal, mégsem hiteltelen, a tagok öregszenek, de anélkül, hogy közben kiégnének. A Levellers kicsit minden: arany középút azoknak, akik mérgesek a mindenkori hatalomra, mégsem akarják az egész életüket a punkos köpködésre áldozni. Ilyenből pedig bőven van Budapesten is, persze főleg britek, családapák, lekopófélben lévő kartetkókkal; legalábbis főleg ilyen arcok töltötték meg az A38 hasát vasárnap este.

Az előző bekezdés első mondata egyébként tényleg igaz, angol együttes nem nagyon adott el ennyi lemezt a nyolcvanas évek vége óta, mint ők, Oasis és Radiohead ide vagy oda. Nekünk, magyaroknak azonban, megkockáztatom, a Levellers inkább csak valami a kilencvenes évekből. Tény, hogy sikerük sosem volt nemzetközi sztori, inkább helyi ügy, a Thatcher-uralom hatalomellenességének ikonja, de az a pontos, középtempós folkpunk, amit játszanak, még mindig ugyanúgy üt, mint anno.


Kattints a képre és nézz The Levellers (UK) @ A38 koncertfotókat!

Mark Chadwick frontember közvetlen és laza, diszkréten cseszegeti az együttest, kiveszi az első sorban állók kezében a sört, beleiszik, és mint egy szigorú tanító, elteszi, hogy csak az óra végén adja vissza. Senki sem bánja, megérdemli. Jeremy Cunningham, a basszeros elképesztő arc, egy betépett jamaikai és egy Bristoli dokkmunkás mutáns gyermeke, vonaglik és grimaszol, a lendületbe csak egy-egy mikrofonba hörgött számvégi thankyou fér bele, és persze ott van a kamionsofőrös megjelenésű Charlie Heather, aki számonként cserélgeti a hangszereit, néha csak ő van a színpadon, és a melankolikusabb vonalat húzza, van is megrendülés és meghatódás a tömegben. Az viszont, hogy a másfél óra egy perce sem unalmas, javarészt John Sevinknek köszönhető, aki a keltától a westernig mindenfélét hegedül, néha gyakorlatilag ritmushangszerként használja, torzítás nélkül zúz akkorát az egy szál kis vonóshangszerrel, mint az Apocalyptica teljes legénysége egy Sziget-nagyszínpadon.

A koncert egyébként igazi bestof volt, de hát nem is kell ezt a fajta zenét csűrni-csavarni: mindenki a slágerekért jött, és meg is kapta, amit akart. Politikus együttes, a tánctér a koncert felére már ragadt a kiömlött sörtől és a társadalmi igazságtalanságoktól; én nem akarok politizálni, de itt, Budapesten aktuálisabbak, mint valaha. Rejtély tehát, hogy hol voltak a magyarok. Na mindegy, tizenegykor be is fejezik, másnap hétfő, tudják ők is, mit jelent ez a melósnak.

Share on FacebookTweet about this on TwitterShare on TumblrPrint this pageEmail this to someone

Zene

Találd meg a helyed!

mai bulik
buli helyek
kocsma/bár
étterem / kávézó / teázó
divat/design-shop
mozi
múzeum / galéria
színház
bubi - közbringa
gyorsétterem
dohánybolt
strand / fürdő / wellness
Az Antropos.hu térképet folyamatosan bővítjük, ha szerinted valami hiányzik róla, akkor ITT üzenhetsz a szerkesztőknek!

Hozzászólások

lap tetejére