A One Love ismét magán hordozza a David Guettára oly jellemző eklektikát: az alapvetően house lendületet könnyed, fülbemászó, mondjuk ki, egyenesen popos elemek lágyítják. A lemez jellemzője, hogy totálisan nem működik albumként – erre bizonyíték, hogy többféle dalsorrenddel került a lemezboltok polcaira a Föld különböző részein. Slágerhalmaz, amiből megannyi kislemez született. Egy ilyennel indul a lemez: a When Love Takes Over Kelly Rowlanddel igazi rádióbarát muzsika, megkockáztatom, hogy az album legerősebb darabja: a coldplayes zongoramotívum remekül egyensúlyoz a dancefloor elemekkel. A folytatás, a Guetta kedvenc énekese, Chris Willis tolmácsolásában felcsendülő Gettin‘ Over hasonlóan indul, de a dal közepén már egyértelmű, hogy egy house lemezt hallgatunk.
Aki itt még nem érez ellenállhatatlan késztetés a táncolásra, az semmilyen zenére nem fog. Kicsit visszavesz a lendületből a Sexy Bitch, melyen Akon vokálozik. Ezzel a nótával Guetta erőteljesebben a house felé fordul, a pop rajongóknak a dal talán már kicsit ingerszegénynek is tűnhet. Mintha az előző folytatása lenne a már Kid Cudi énekelte Memories – ez tipikusan az a nóta, amit egy pörgősebb táncos blokk után az ember ivásra hasznosít. David Guetta producerként közreműködött a Black Eyed Peas E.N.D. című lemezén, az újabb koprodukciót a keményvonalas house On The Dancefloor és a szintén will.i.am.-mel közösen felvett I Wanna Go Crazy képviseli az albumon. Az On The Dancefloort kis csajos lazulás követi: Kelly Rowland és az It’s The Way You Love Me ismét poposabbra hangszereli a hangulatot – nekem személy szerint ezek a különböző stílusok remek érzékkel megteremtett egyensúlyából született  nóták tetszenek a legjobban. Ugyanez igaz a Novel dalolta Missing Youra is. A Choose ismét hardcore, a már-már hipnotikus, monoton duett elég elszállós darab – eksztázis közeli az állapot. A How Soon Is Now a kilencvenes évek dancefloor slágereit idézi, tökéletesen érdektelen, millió hasonlót hallottunk már – sajnos ez áll a címadó dalra is, úgy tűnik a tizedik dalra elfogytak az ötletek. Kár-kár. Az I Wanna Go Crazy-t és a Toyfriendet is egy laza mozdulattal vágnám kukába – felesleges néhány semmitmondó dalt pakolni egy album végére, mikor ezek elhagyásával egy igen erős anyagot lehetett volna letenni az asztalra. Szerencsére a lemez vége tartogat még valamit: a Sound Of Letting Go igazi Guetta darab – megint Chris Willis énekel, a dallamvilág is a nagy slágerek csapásán mozog -, az If We Ever pedig teljesen vállalható, kissé balladisztikus záródarab.