“Ezek a Szauron elleni harcra készülnek!” – fakadt ki egy bölcsész kinézetű fiú egy órányi nyomasztó drone metál után az A38 lépcsőjén. Ennél jobban tízezer karakterben sem tudnám összefoglalni, miről szólt a SUNN O))) keddi „koncertje”, úgyhogy a műfaji-stilisztikai szőrszálhasogatást ugorjuk is át, és maradjunk ennyiben.

Azt hiszem, nem is a szétolvadt viaszra emlékeztető maszkban hörgő druida, vagy a másfél percekig kitartott, rommá torzított akkordok voltak az igazán ijesztőek, hanem a százötven-kétszáz halálmetálos, aki mozdulatlanul, üveges tekintettel meredt a színpadra másfél órán át.

Ilyet még sosem láttam, és Budapesten nem is fogok egy darabig, az biztos. Valami ráadásul azt súgta, hogy az igazán súlyos arcok nem is a piercinges-hosszúhajú, húszkilós bőrszerkókban nyomuló freakek voltak, hanem azok a teljesen normálisnak tűnő formák, akikre ránézve el nem tudtam képzelni, mit keresnek itt, csak a nézésükben, abban volt valami vérfagyasztó, mintha azt várnák, hogy a háromtagú kísérletimetálosok mutassák meg nekik a pokol kapuját, lehetőleg máma még.

Ez nagyjából meg is történt. Azt képzeljétek el, hogy három druida áll a színpadon, fények gyakorlatilag nincsenek, csak egy reflektor alulról, és rengeteg szárazjég, az első sorból, ha hátranéztem, éppen derengett a pult. Háttérkép, vetítés nincs, nem is kell, az egész színpadot erősítők és torzítók foglalják el (új értelmet adva a wall of sound terminusnak), a három arcnak alig van helye, de nem is kell: lassú mozdulatokkal, fel-feltartott gitárokkal, szertartásos dülöngéléssel kísérik a zenét, vagyis azt a hosszú folyamatos, csak a nagyon mély és nagyon magas regiszterekben mozgó hangörvényt (dob, sőt ütem nélkül), amellyel szépen lassan pattogatott kukoricát csináltak a közönség agyából, közben a csuhákból is dől a füst, ezt hívják jól összerakott produkciónak, bár ez a szó nagyon falsnak tűnik a SUNN O))) esetében.

Dalok tehát nincsenek, csak valami lassú koreográfia, amelyet a közönség metálügyben nálam képzettebb része azonnal levesz, nálam azonban ellenállásba ütközött: először azt gondoltam, ez az év legviccesebb koncertje, aztán húsz perc után rájöttem, hogy a kántálás, mormogás és hörgés nem az intró, hanem maga a produkció, a második felében (nagyjából, amikor az együttesnek be-besegítő magyar metálzseni, Csihár Attila torokhangon idézi meg Cthulhut) megadtam magam, úgy jó ez, ahogy van, de hogy miért, azt hadd ne kelljen most kitalálnom. Később percekig kántálja, hogy megszentségteleníthetetlenségeskedéseiteket, ez némi viccfaktor (bár nyilván csak Magyarországon), de senki sem nevet.

Visszataps nincs, de jól van ez így. A ruhatárnál azért félek egy kicsit, egyszerűen azért, mert nem tudom elképzelni, hogy ezek után ugyanaz a Budapest vár odakint, mint amit magam mögött hagytam fél tízkor.

Kattints a képre és nézz fotókat a koncertről!