S. Craig Zahler Kurt Russell nevével fémjelzett kannibál-westernje végre megérkezett a magyar mozikba. A Csontok és skalpok a szélsőséges műfajiság okán a 2016-os év talán legfontosabb bemutatója.

Találkoztam már meggyőző példával, de őszintén szólva a Csontok és skalpok fogadtatta el velem azt a tényt, hogy értő rendezői kezekben Hollywood legnemesebb, jellegzetesen amerikai műfaja, a western gyönyörűen párosítható az olyan számkivetett, vagy akár mocskosnak is bélyegzett zsánerekkel, mint a blaxploitation (Django elszabadul), a vámpírfilm (Alkonytájt) vagy éppen a kannibálfilm (Farkaséhség). Vélhetően a műfajötvözetből származó értéket fedezte fel a hazai forgalmazó is, amikor bevállalta, hogy S. Craig Zahler kannibál-westernjét a művészmozik vásznaira juttatja. Ezúton is köszönet a bátorságért, mert a Csontok és skalpok a 2016-os év talán legfontosabb és mindenképpen értékes bemutatója.

A westernfilmek klasszikus sémájának számít a fokozatosan terjedő civilizáció és az értékeket is hordozó, de meghaladott vadon ellentéte. Lényeges azonban megjegyezni, hogy a főként 80-as évekbeli olasz rendezők (pl. Ruggero Deodato) által kimunkált kannibálfilm zsánere is ugyanerre a konfliktusra épül: a nagyvárosi civilizáció áll szemben a primitívként megítélt őserdei törzsekkel. S. Craig Zahler ezt a párhuzamot fedezte fel, amikor megírta a Csontok és skalpok forgatókönyvét.

A történet szerint négy bátor férfi ered egy ismeretlen indián törzs nyomába, akik elrabolták a beszédes nevű kisváros, Bright Hope néhány lakóját, köztük egyikük feleségét. Az üldözők között találunk városi seriffet (Kurt Russell), rasszista pisztolyhőst (Matthew Fox), jámbor lelkű öreget (Richard Jenkins) és sérült lábú hősszerelmest (Patrick Wilson) is, ám egyikük sem sejtette, hogy pokoli veszéllyel néznek szembe.

Bár az alaphelyzet kétségkívül sablonos, a műfaji kettősség miatt a cselekményvezetés igencsak változatos utat jár be. A Csontok és skalpok bevállalós nyitóképén egy alvó ember torkának elmetszését láthatjuk, hogy aztán a 132 perces játékidő közel kétharmadát egy beszélgetésekkel teli vadnyugati vándorút tegye ki, míg el nem jutunk a kannibálokkal való vériszamos összecsapáshoz. A rendező figyelemreméltó tudatossággal építkezik, ugyanakkor alkotói koncepcióján meglepő kettősséget érzek: explicit erőszakjeleneteivel mintha provokálni akarná nézőit, mégis belengi szinte a teljes filmegészet valamiféle eredendő idealizmus.

Ezért sem véletlen a hosszadalmas felvezetés. Zahler gondosan felépíti karaktereit, vadnyugati ikonok helyett hétköznapi hősöket farag belőlük. A vezetői pozícióban tündöklő seriff például előszeretettel teríti le a városba érkező rosszfiúkat egy-egy láblövéssel, a pusztai terephez viszont nincs elég rutinja, ráadásul a csapatban nem is ő leggyorsabb lövész. A seriffhelyettes morális iránytűnek kiváló, az utóbbi évek legaranyosabb figurája a vásznon, de valójában csak egy helyesen cselekedni akaró öregember. Az indiángyűlölő pisztolyhős – aki mintha John Ford klasszikusából, Az üldözőkből lépett volna elő – szánandó úriemberré nemesül. A hős lovagról pedig hamar kiderül, hogy kitartása szerelmén túl egyszerű munkáslétéből fakad.

A cikk folytatása ITT!