Sacha Baron Cohen ismét egy nagyon karakteres figura szerepébe bújt, Ali G és Borat után Brüno, az osztrák divatriporter(?) kavarja föl az amerikai közízlést a mozikban.
Azon gondolkodtam még a film megtekintése előtt, hogy Brüno ciki-e. Mármint a közönség köreiben. Kedves barátom, akit magammal akartam cipelni a filmszínházba, tájékoztatott, hogy egyébként nagyon szívesen mozizik velem, de Brünot nem igazán venné be a gyomra. Ebből az következett számomra, hogy meglehet, a meleg divatbolond történetével szándékosan az volt a céljuk a készítőknek, hogy a nézők között is ily’ végletes érzelmeket váltson ki. Mert én meg alig vártam, hogy lássam.
A sztori szerint Brüno egy meleg osztrák riporter, saját divatműsorral (“ami a legnézettebb trendműsor a német ajkú országokban, kivéve Németországot”), akit egy kifutón elkövetett baklövése miatt kizárnak Ausztria elitista divatrétegéből (schwarzlistára kerül), ezért úgy dönt, szerencsét próbál a nagyvilágban, Amerikában, Afrikában, a Közel-Keleten. Mindenáron überhíres akar lenni, a második leghíresebb osztrák (persze Schwarzi után), de kísérletei rendre csúfosan megbuknak. Mindent kipróbál, amiről úgy tartja, áttörést hozhat: színészet, statisztaság, celebshow vezetése, hű asszisztense, Lutz kíséretében még a Közel-Keletre is elutazik, béketérítőnek.
A homoszexualitás végigkíséri a filmet, Cohen annyira hiteles a melírozott, meleg divatbolond srác személyében, hogy már-már elhiszem, a valóságban is létezhet Brüno. A homofóbia szépen végigkíséri a sztorit, pedig Brüno még “ki is gyógyulna a másságból” a sztárság kedvéért, egy “csókosszájú istenszolgája” tanácsaival.
Brüno tipikusan megosztó film. Imádod vagy utálod, de nem maradsz közömbös, ez nem a “hát, nem volt rossz, elment”-típusú találkozás a vászonnal. Tizennyolcas karika dukál hozzá, már csak a himbálózó péniszek, melegszex-pozitúrákat elevenen ábrázoló pasik miatt is.

Aztán szépen sorban mindenki megkapja a magáét: Brüno szerelmes a szebb napokat látott, Milli Vanilli egyik tagjába, akivel már csak a túlvilágon keresztül tud érintkezni egy médium segítségével, ezoterikus találkozásukat pedig egy orális kéjmámorral fejelik meg. Izraelbe békegalambként repül – itt megjegyzendő, hogy a Hamasz és humusz szavak alaki hasonlóságára építő poén fájdalmas volt -. Brüno gyereket vesz Afrikában egy ipodért cserében, szóba kerül a keresztényég, és vicces, ahogy a filmben keveredik az angol és a német nyelv.
A probléma az, hogy amennyire szórakoztató a film, annyira veti föl a kérdést, hogy a már klisészerűen parodizált témák (lásd föntebb) után mihez kezd Cohen. Szóval, egyszer és még talán kétszer is vicces röhögni a Keleten, a csőlátású amerikaiakon, de harmadszorra már nem igazán. Mi lesz így legközelebb?
Brüno mindenesetre vicces, bár kicsit mindig olyan, mintha saját magunkon röhögnénk, dehát már csak ilyen a civilizált homo sapiens egyik legkedveltebb időtöltése. Ja, és a film leghasználhatóbb jelenete: megmutatja, hogyan védd meg magad egy vagy két dildó támadásától.