A ’18-as Bosszúvágyban a főhős, Paul Kersey (Bruce Willis) főállású sebész, akinek feleségét betörők gyilkolják meg, miközben lányát kómába juttatják. Az elkeseredett orvos, miközben látja, hogy a rendőrség képtelen megoldani az ügyet, tehetetlenségében fegyverért nyúl és önállóan jár utána a történteknek. Utcai zaklatások és autórablások meghiúsításán keresztül igyekszik megtalálni azokat a szörnyű figurákat, akik tönkretették az életét. Kersey közben rejtélyes hőssé – és mémmé – válik, beszédtéma minden chicagói hírműsorban, így a rendőrség is rátapad a rejtélyes kapucnis igazságosztó ügyére.

Azonban a film kihagyja azt a ziccert, hogy pszichológiailag megmagyarázza Kersey állapotát. Könnyen bele tudjuk helyezni magunkat abba a lelki állapotba, amiben a férfi van, de nem ismerjük meg a karakterét. Nem tudjuk, milyen múlttal bír, és az hogy hat rá mai nap, és ez akkor tűnik fel a leginkább, mikor látványosan apellál a film a komplexusaira. Nincs megelégedve a saját családfői szerepével, hiszen – a klasszikus elveket vallva – az igazi férfi megvédi, ami az övé, így ő gyenge maradt.

Ezt a gyengeséget pedig mi más oldhatja fel, mint ha puskát markol a kezébe és pusztítani megy?
Arra a kérdésre tehát, hogy mit jelent napjainkban férfinak lenni, a film a konzervatív értékrendet választja. Ez is egy opció, és szerintem legitim álláspont, bár a jogi oldalával bőven lehet vitatkozni. A film is felteszi magának a kérdéseit – kár, hogy csak a kérdőjelig jut el minden esetben. Támogatunk-e egy önbíráskodót, aki bűnözőket öl? Most akkor nekünk is ezt kéne tennünk? Ha valaki törvényt szeg, hogy törvényt tartasson be, annak mi a következménye? Elmosódik a helyes és helytelen közti határ, de Eli Rothék eldöntötték, hogy melyik oldalra állnak. Nem hibáztatják a rendőrséget, hiszen túl sok is a bűneset nekik, de felhatalmazzák a hőst, hogy besegítsen.

A Bosszúvágy a moralizálást csak a felszínen mutogatja, azalatt már nagyon határozott véleménye van, ám ez nem jelenti azt, hogy nem lehet szórakoztató akciófilm. Roth korábbi filmjei (Motel, Kabinláz, The Green Inferno) igazán brutális és vérgőzös művek voltak, így reménykedtem, hogy a Bosszúvágy is egy jófajta grindhouse-filmélmény lesz – sajnos nem lett az. Ennek ellenére Roth rendezése sokkal jobb, mint korábbi munkáinál, minimális fejlődést látok rajta utóbbi gyenge próbálkozásai után, és még egy-két véresebb jelenet is belefért új alkotásába. A Bosszúvágy be tudja szippantani nézőjét, könnyen tudunk azonosulni Kersey-vel, még akkor is, ha Bruce Willis felemásan alakítja. Néha egészen meggyőző tud lenni az elkeseredett családapa szerepében, más jelenetekben pedig olyan, mintha alvajárna.

Reméltem, hogy ebben a filmben visszakaphatjuk az igazi Bruce-t, aki lelkes egy szerepében, de sajnos itt is csak letudta a melót.

Egy színvonalas B-film szintjére helyezném a Bosszúvágyat. Sajnos csak a felszínt kapirgálja, és olyan felszínt, ami napjainkban elég érzékeny tud lenni. Ettől függetlenül szerintem nem róható fel egy filmnek, hogy a bemutató idején a témája viszontagságos – különösen, hogy a filmet eredetileg tavaly mutatták volna be. A filmet önmagában kell értékelni, saját értékei és érvei mentén, így pedig a Bosszúvágy egy felemás konzervatív értékeket valló mozi, aminek sajátságos képe van az „igazi férfiról”. Ez az idea viszont végig gyenge lábakon áll a filmben, így nem is csoda, hogy sokaknak nehéz azonosulni vele.

Szécsényi Dániel/Filmtekercs