színes, szinkronizált, francia gengszterfilm
Szereplők: Samuel Le Bihan, Samy Naceri,
Clotilde Courau, Marie Guillard, Bibi Naceri
Rendező: Manuel Boursinhac
Forgalmazó: Best Hollywood

Dris pár sitten töltött év után visszatér. Lise-hez költözik, a komoly csajhoz, aki valóban szereti, és várt rá. Újra akarják kezdeni. De élnek-e még a régi barátságok? És megkerülheti-e a törvényen kívüli világ Becsületkódexét?
A becsületkódex a bűnözők íratlan szabályainak rendszere, mondja a Rouquin szerepét alakító, és a forgatókönyvet író Bibi Nacery. Ez a törvényen kívül állók Tízparancsolata, sőt, Százezerparancsolata; mint nem árulkodni a rendőrségnek, hallgatni tudni, nem lenyúlni valamint meglopni barátot, csomó szép dolog, amihez mindenkinek tartania kellene magát a világban.
Dris-nek (Samuel le Bihan) pont az a baja, hogy a Becsületkódexet az ő köreiben már alig tartják be. Ez az egyik fő oka, amiért tiszta szívéből ott akarja hagyni ezt a környezetet. Mostanában szabadult néhány év priccsőrzés után, összebútorozott az őt valóban szerető Lise-zel, egy komoly lánnyal. Minden nap hajnalban kel, hogy zöldséges rekeszeket pakoljon Rungis-ban. És pont, pont a Becsület- kódex nevében tartaná természetesnek Yanis, hogy visszatérjen a bandába, közéjük, és részese legyen az akcióiknak. Ez egy végletes alak, akit csak egy dolog érdekel: minden rendben menjen körülötte, a családjában, a barátaival. A többit magasról…
A Becsületkódex egy több témát feldolgozó, de alapvetően hiteles- ségre törekvő gengszterfilm. Hiteles. A rendszeresen visszatérő szó mindazoktól, akik részesei voltak a filmbéli kalandnak.

A körülményekről
Először Bibi Naceri vázlatos szövegének hitelessége ragadta meg Samuel Boursinhac-ot. Már jó ideje bíztatta testvérét Samy Naceri, hogy írjon egy gengszterfilmet. Egy melville-i történetet áthatva a társadalmi valósággal. Nem akartunk jó szívvel egy elnéző filmet írni. Megmutatjuk az érzelmeinket is, igen, de a vadságot szintén és nagy teret engedtünk a családi viszonyok kibontakozásának, azok jó és rossz oldalának egyaránt.
Forgatás elott Manuel visszanyúlt inspirációért Scorsese-hez és Coppolához, John Fordhoz és Kurosawához. Jó, persze, hogy megnéztem a keresztapát; de hát ezt muszáj! De a Les affranchis-t nem, pedig az is egy közösségrol szól. Ábrázolásmódjában inkább klasszikus filmet szerettem volna forgatni, és Coppola kevésbé öntörvényű a rendezésben, mint Scorsese.
Csak dob a film hitelességén, hogy a statisztériában sok börtönviselt arc volt. A szereplők közül is sokan – mint Samuel le Bihan nevet- gélve megjegyzi – a Naceri Akadémiáról jöttek. Samy és Bibi gyerekei játszanak, és sok kis szerepben rokonok vagy barátok tűnnek fel. Kivételeztünk velük már a próbák alatt is – meséli Bibi -, de ugyan úgy beváltak, mint bárki más. Ez nem nepotizmus! Egy csomót közülük is visszautasítottunk! De a statisztériába kellettek cigányok, észak-afrikaiak… Természetes volt, hogy a családtagjaink közül válogattunk. Miért ne részesítsünk előnyben valakit, akit szeretünk, ha egyszer megfelel a betöltendő szerepre? Meg ez a film szellemiségével is egybevág. Ez egy haverok filmje spanok történeté- ről. Csak a kellemeset ötvöztük a hasznossal. Ha egymásról beszél- nek, Bibi Naceri és Manuel Boursinhac is ugyan azt mondja: tesó.
Valósághű, eredeti alkotás a Becsületkódex; épp ezzel éri el, hogy olyan, mintha egy másik világba csöppennénk; nincs benne politikai üzenet, nem rágják a szánkba, hogy ki a bűnös, és nem ajánlanak fel valamilyen megoldást.

Beszélgetés Manuel Boursinhac-kal

-Hogyan talált a témára?
-Egy napon Samy azt újságolta, hogy a bátyja épp egy huligánokról szóló történeten dolgozik, és kérdezte, hogy megmutassa-e a könyvet. Ez nem is annyira forgatókönyv volt, inkább különbözo helyzetek, jelenetek sora. A szereplők közti viszony sem volt világos, de éreztem, hogy a történet belülről jön — úgy tunt Bibi ismeri ezt a világot — Hatalmas anyag előtt álltunk, és én forgatókönyvírót akartam felkérni, de Bibi meggyőzött, hogy ketten is boldogulunk a munkával. Így indultunk. Megőriztük a terv dokumentumfilmekre jellemző anyagmennyiségét, és elkezdtünk a drámai szálon dolgozni.

-Mi az, ami ennyire megragadta a történetben?
-A hitelessége, és hogy nem hitvány bűnözőkről szól.

-Hogyan dolgozott a színészekkel?
-A jelenteket mindig forgatás elott szeretem kidolgozni, felvételnél már csak apró helyesbítéseket teszek; ott már csak finomhangolásról lehet szó. Az alapvető különbséget Yannis (Samy Nacery) és Dris (Samuel de Bihan) között abban látom, hogy Yannist belső tragédia feszíti. Caďddá akar válni, nagystílű bűnözővé, és jól tudja, hogy a halál a játék részét képezi. Kitartóan csak küzd és küzd szerepének végzetessége ellen, míg Dris arról ábrándozik, hogy egyszer mindet helyrehozhat. Egyrészt megismerte, és aktív szereplője volt a bűnözők világának, hiszen innen indultak társakként Yannisszal; de ő megfizetett mindenért, megjárta a sittet, és különben is találkozott Lise-zel, a nővel, akinek megfogadta, hogy megváltozik. Az ő válasz- tásainak történetében rejlik a film drámája, az ellentmondásban, hogy még mindig vonzza az éjszaka világa, a bűnözés, a könnyű pénz, de valahol csábítja a Lise képviselte hétköznapok világának bevett szokásrendszere, a rendes munka, a gyereknevelés elképzelt öröme. Yannisnak viszont érzelmileg és pszichológiailag is szüksége van Dris-re; érzi, hogy ha ketten vannak, semmi bajuk nem eshet, kiegészítik egymást, mint éj a nappalt, mint árnyék a fényt. Kettősük tulajdonképpen a kétarcú Janus.
Érdekes volt a két színész instruálása közti különbség. Samy sokkal ösztönösebb, és ha sikerül kiépíteni egy bizalmi viszonyt, mindenben követ, és teljesen átadja magát a játéknak. Samuel hozzá képest sokkal inkább a technikára figyel, és mindig hangot ad kétségeinek; kezdetben sok időnkbe telt egymás győzködése. Nagyon örülök annak, hogy a Samy-vel kettőnk közt kialakult viszonyra Samuel is ráérzett, szinte kedvet kapott egy ilyen munkahangulathoz, és lassan feloldódott ő is, előhozva magából ezt a fajta ösztönös játékstílust. Samuel általában hétköznapi figurákat alakít, nem járatos ezekben a társadalmi rétegekben; azt hiszem főleg ebbol fakadtak kezdetben a kétségei. Érződött rajta, hogy nem találja a helyét, nehezen kap el egy-egy hangulatot, de a próbák során jól jött nekünk ez a bizony- talanság, hiszen egy feszült személyt kellett alakítania.
Azt akartam, hogy a filmbéli depressziós pillanataiban érezzük, hogy van valami, ami folyamatosan rágja belülről, valami, ami minden gondolata mögött ott izzik. Az a tény, hogy gyorsan kell élni, csak a jelenben, és a jelennek, mert a jövő harc, bizonytalan harc.
Az előkészítés szempontjából a filmben van egy családtörténeti szál is. Bibi és Samy testvérek. A két főszereplő is gyerekkoruktól fogva barát, együtt nőttek fel, együtt kezdtek lógni a suliból, tán pont ugyan abba a lányba voltak először szerelmesek, és együtt is követték el az első csínytevéseket… Ezért arra kértem őket, hogy egyrészt talál- kozzanak, illetve, hogy alaposan dolgozzák ki a történetben ezt a vonalat, mert gyerekkori barátok közt egy szemvillanással, mosollyal minden lejön. Szóval a munkának ez egy nagyon fontos eleme volt, mert a rablóvilágban ez a gyerekkori kommunikációs rendszer alapvető. Folytatni akarják a gyerekkori játékaikat, csakhogy itt már éles töltényekkel lőnek.
A rendezésben arra törekedtem, hogy szembeállítsam a klán, a banda, a család melegét, a mediterrán hangulatú ünnepeket, a bátty és nővéri kapcsolatokat a bűnözők dermesztő világával. Mivel az erőszak ennek a világnak alapvető eleme, már a kezdeteknél kizár- tuk, hogy megszépítsük, dicsőítsük, idealizáljuk, vagy akár csak koreografáljuk. Az erőszaknak annak kellett lennie, ami: a borzalom megvalósulásának.

-Szeretnünk kell-e a két főhőst?
-Persze! Alapvetően azért kedveljük őket, mert lázadnak, fiatalok, szépek, mert végletesek, egymásért minden kockázatot felvállalnak, mert megbecsülik egymást, sőt, lovagiasak, és hogy a barátság, család nekik nem csak üres formula. Olyan értékekben hisznek, melyek valóban számítanak. De kérdés, hogy meddig szerethetjük őket, meddig fogadhatjuk el ebben a rendszerben a cselekedeteiket? Egyszer csak megjelenik a hideg, kíméletlen erőszak. Szerintem itt veszítjük el őket. A film nem az ilyen emberekkel való szimpátiára épít, csak empátiát vár. Értem, és megpróbálom megértetni, hogy az emberek hogyan juthatnak el idáig. De az tényleg alap, hogy nem akarom felmagasztalni az erőszakot, vagy követésükre ösztönözni bárkit is..

-A filmbeli azért nem az ön hétköznapi miliője. Végzett kutatómunkát?
-Igen, mindig Bibivel. Sok helyre elkísért, és bemutatott egy sereg ex-bűnözőnek. A legfontosabb dolgok egyike, amit ebben a filmben megéltem, az a Bibivel való barátságunk kialakulása. A végére már, mint testvérek dolgoztunk együtt.

Beszélgetés a forgatókönyvíró Bibi Nacerivel

-Elég fura a film nyelvezete…
-Több rétegnyelvet próbáltunk keverni. A külvárosok fordulatait, a legfiatalabbak szlengjével, a bűnözők zsargonját a melville-i szép szavakkal. De egy adott helyen is hatalmas a keveredés, cigányok, arabok, feketék; ebben nincsen semmi demagógia, ebben a közeg- ben nincsen általánosan bevett, uralkodó kultúra. Azt persze meg kellett oldanunk, hogy mindenki számára érthető legyen a film nyelvezete.

-Ebben a filmben érződik egy kis no future hangulat, pedig – mint Önnek – a stábtagok közt is vannak, akinek sikerült kitörnie.
-Az ilyen kerületek fiatalságának 80%-a számára ez áll; azt érzem, hogy ezeket a negyedeket eleve úgy építették, hogy igaz legyen a no future. Ezek az emberek csak statisztikai adatok, olyan körülmények közt tartják őket, hogy a bűnözésen kívül nemigen marad más elfoglaltság; olyan napjaink társadalma, hogy a no future számukra adottság. Eleve, hogy területileg csoportosítják a közösségeket, hogy azt mondják, anyagilag támogatnak dolgokat, pedig ez nem igaz.

-És Ön, aki a szerencsés 20%-ból való, miben több mint azok, akiknek nem sikerült otthagyni ezt a környezetet?
-Szerencsémre olyan emberekkel találkoztam, akik megismertettek a színházzal, mozival… Ha egyszer páran közülük ellátogatnának a szuterénjeinkbe, nyomornegyedeinkbe, nem így néznének ki ezek a százalékok.

-Egy forgatókönyvíró számára néha elkeseríto a forgatáson való részvétel. Érezte-e időnként, hogy másról szól a dolog, mint amit leírt?
-Nem, mert szerencsémre egy olyan emberrel dolgozhattam, akihez testvérként viszonyultam, és eltűrte azt, amit nagyon kevesen. Míg ő rendezett, én ott álltam mögötte, hozzátapadva, és miközben instru- ált, én a fülébe suttogtam, félrehívtam, bizalmasan beszélgettünk. Ez tulajdonképpen zavarhatta volna, de tudta, hogy ezek a dolgok fonto- sak nekem, ezért vont be mindenbe maradéktalanul. Amúgy meg két évig írtuk együtt a történetet; biztos voltam benne, hogy közel leszünk az én valóságomhoz. Aztán persze vannak dolgok, amiket csak ő lát; lényeg a kölcsönös meggyőzés.

-Önök a La Mentale Coen fivérei…
-Igen, hihetetlen barátság alakult ki közöttünk! Másokkal is írtam már együtt, de mindig voltak szóváltások, viták. Persze kibékültünk a végére, de azért ott marad a keserű szájíz… Manuellel viszont soha nem veszekedtünk!

Interjú Samuel le Bihannal

-Hogyan határozná meg a filmbéli személyiségét?
-Dris kompromisszumokat kötött önmagával, hogy szabadon élhessen. Legbelül érzi, hogy egy ismeretlen tarkójához pisztolyt szegezni a pénzéért társadalmilag nem igazán elfogadott. Ennek a belső hangnak persze semmi köze ahhoz, hogy félelmet nem ismerő, kíméletlen, vérengző vadállattá váljon, ha valakit a szuk környeze- téből bántanak. Mert Dris bátor, és ezt jó párszor bizonyította már; ezért is halad olyan gyorsan fölfele a bűnözőkrácia fokain barátjával, Yannisszal. Ebben a kiváltságoktól távoli világban, ahol a küzdelem élesben megy, kizárólag a bátorságukkal és vakmerőségükkel szerezhetnek elismertséget. Csak ezzel a gondolkodásmóddal haladhat előre a bűnözők világában Dris, úgy, mint ahogyan ügyvéddé lett volna, ha Párizs egyik elegáns kerületébe születik. És itt hogyan haladhatsz? Kivívod az utca tiszteletét, megjátszod a gazdagot, mert nincs okod, hogy szerénykedj, és különben is, egyszer mindannyian felfordulunk. Akkor meg minek parázni?
A társadalmi jólét olyan általános lett, hogy hülye, aki nem szolgálja ki magát belőle. Ki mondta, hogy mindenféle megalázó munkákat kell elfogadni, és a nyomortól kétrét kell görnyedni? Ki? Biztosan nem egy szegény, vagy akkor ostoba, vagy hazudott, ami még rosszabb. De túl egyszerű lenne így látni a világot.
Dris belevaló srác, és tudja jól, nem bűnöző. Erős az öntudata, és legfőbb értéke a szerelem. Ezért kell majd legjobban megküzdenie.

-Mi a közös Dris és az ön személyiségében?
-Dris meg akarja változtatni a világot, mint ahogy én is meg akartam változtatni a magamét. Ez egy olyan út, amin egyedül kell végig- mennünk, és a megalkuvások néha kegyetlenek.

-Egyszer azt nyilatkozta, hogy minden eljátszott szereppel tanul valamit önmagáról.
-Dris-től azt, hogy a szerelem az egyetlen gazdagság, amiért érde- mes meghalni. Minden más hiúság.

-Milyen volt Manuel Boursinhac vezetése alatt dolgozni?
-Kezdetben nehéz volt. Nem értettem, hogy mit akar kihozni a történetből, mit kéne tennem, hogy miért pont oda rakja a kamerát. Az összeszokásunkhoz idő kellett. Meglepődtem viszont azon, hogy egyes sokat gyakorolt, erősnek hitt jelenetek a képen mennyire haloványak, míg pár másik, amit nem éreztünk annyira, milyen ütős. Manuel ügyesen kezelte ezeket a helyzeteket is, nagyon találékony látásmódú rendező, aki odafigyel a munkatársaira.

-Milyenek voltak az előkészítés alatti próbák?
-Jó volt, hogy megismerhettük egymást, de ennél nem jelentettek többet. A forgatás kezdetén messze laktunk Párizstól. Esténként a szállodában közvetlen, oldott hangulatú beszélgetések folytak; közelebb kerültünk egymáshoz, és már elég volt egy mozdulat, egy pillantás másnap. Úgyhogy a próbák… Ott inkább csak vitatkoztunk. Persze hasznos volt, többet megtudtunk a filmről, hogy kit mi foglalkoztat benne; lényegében meghatároztuk a közös munka irányát.

FILMOGRÁFIA:
1996- Barbár évek (Les années barbares), r: Fernando Colomo
Conan kapitány (Capitaine Conan), r: Bertrand Tavernier
1998- Maradjunk együtt (Restons groupés), r: Jean-Paul Salom
1999- Vénusz Szépség [Kozmetikai szalon] (Vénus Beauté [Institut]), r: Tonie Marshall
Új bor (Peau neuve), r: Emilie Deleuze
Elrabolt évek (Les années volées), r: Fernando Colomo
2000- Total Western, r: Eric Rochant
Jet Set, r: Fabien Onteniente
2001- Farkasok szövetsége (La pacte des loups), r: Christophe Gans

Beszélgetés Samy Nacery-vel

-Volt önben valami kétség, amikor elvállalta a filmszerepet? Közelebb áll Önhöz Dris, mint Yanis, nem?
-A bátyám Yanis szerepét nekem írta. Engem látott ebben a figurában, mert Yanis kicsit zaklatott. Ölt, fájdalmat okozott, és érezni, hogy ez nyomasztja éjjelente. Bandát szervezett maga köré. Ő a főnök, és nem mutathat bizonytalanságot. Azért is gondolt rám Bibi, mikor ezen a karakteren dolgozott, mert úgy gondolta, hogy az érzékenységemmel hitelesen tudok alakítani egy olyan srácot, akinek néha könnyen elszáll az agya. Azt éreztem, hogy Yanis szerepében egy új oldalamat mutathatom meg.

-Samuel le Bihan testvérének lenni igen szokatlan.
-De zseniális. Szinte egy szép páros. Samuel olyan pasas, mint mi. Nem felfuvalkodott, könnyen szót értettünk, és valóban nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nem volt köztünk versengés, és ugyan azért a dologért voltunk ott mindannyian. Az egyetlen cél az volt, hogy egy új generációs gengszterfilmet csináljunk.

-A lányok szerepe fontos a filmben?
-Lise-t — Dris nőjét — Marie Guillard játssza. Ez a szereplő rettentő sokat szenved a filmben. Három vagy négy évig járt a beszélőkre, mindent megtett, hogy Dris leálljon, és csak reméli, hogy az iránta érzett szerelme erejével sikerül a férfit "megjavítania". Hát nem pont így alakulnak a dolgok… Nem számol a banda egyik tolvajával, Ninával. A nő, hogy újra együtt dolgozhassanak, mindenáron vissza szeretné csábítani Dris-t a klánba. Meg magához… Hamarabb ismerte, mint Lise, és bármire hajlandó, csak visszakapja.

-Elég átható a film no future hangulata… Az Ön szerepe viszont pont nem erről szól…
-Szerintünk ez a film csomó olyan kérdésre választ adhat, ami foglal- koztatja az embereket. Miért válsz egy napon bűnözővé? Miért hagyod ott egyszercsak a munkádat és mész vissza lopni? És utána hogyan számolsz el ezzel a barátnőd, szüleid felé? Egy barátság történetét akartuk megmutatni. Azt, ami eltérő vallású és származású bűnözőket összeköt. El szerettük volna mesélni ezt a történetet, mert megéltük, láttuk, és mert a szívünkből fakad. Különben sincsenek ma már gengszterfilmek, hát meg akartuk mutatni hogyan történnek ma a dolgok. Bibi forgatókönyve nagyon közel áll a mai párizsi valósághoz. És persze alapvető célunk volt úgy megmutatni ezeket az embereket, hogy a néző érezzen bármit irántuk, csak eszébe ne jusson követni őket. A figuráknak könnyű élete van, de nem tudod meddig. Ha ezt az életet választod, eljön a pillanat, hogy elkapnak, és a maximumot húzzák rád. A történetünk tanulságának azt akartuk kihozni, hogy dolgozni kell; nem csak bűnözéssel szabadulhatsz ki a telepről, és ez bárkinek sikerülhet. Azt gondolom, hogy vannak alkalmak, amikor olyanokkal futsz össze, akik hisznek benned, és segítenek, hogy örökre otthagyd ezt a helyet.

Clotilde Coureau a filmről

-Hogyan fogná meg a film lényegét?
-Személyiségfejlődési útnak. Egy ember, aki el szeretné hagyni ezt a miliőt, de elbukik. Ha már egyszer azonosultunk ezzel a környezet- tel, örökre beleragadunk.

-Lenne ebben valami sorsszerűség?
-Igen. Mindenki kapcsolódik valamilyen körhöz, valakinek mindig lekötelezettjei vagyunk. De nem, nem adhatod fel, ez természetes, nem futamodhatsz meg, pláne bajban nem. Ha az utcán élsz, ha ismered, nem tudod elfelejteni, de nem is akarod elfelejteni. Ezzel nem azt mondom, hogy lehetetlen innen kikerülni, hogy egy napon nem "rendesen" fogsz pénzt keresni, vagy nem lesznek egyszer gyerekeid, normális családod, vagy nem leszel nagyapa; de attól még ott az örvény. Ha pár kivételes esetben sikerül is a szabadulás, még mindig ott a drog, vagy simán csatornatöltelékek lesznek. Ez a valóság. Hihetetlen szerencse, egy égi adomány, ha valakinek sikerül. És jónak tartom, hogy ezt a történetet ma meséljük el. Hogy azt mondják: innen senki nem menekül, és hogy ez mindenkit mennyire megvisel. Milyen utálatos…

-A filmben nincs szó felelosségről…
-Nincs; a történet arról az emberről szól, aki ki akar ebből a létformából mászni, de visszacsúszik. Ennyi. Nem citálunk semmifajta felelősséget, felelősségtudatot. Egyesek ilyen, mások meg másfajta környezetbe születnek; kész, ennyiről van szó.

-Mi vonzotta Nina szerepében?
-Ez egy eléggé rejtélyes figura, nem tudjuk honnan jön, kicsit kaméleon, átalakul és átalakítható; tetszett ez a titokzatosság. És a szerelem. Nina arra az Edith Piaf dalra emlékeztet, ami egy szállodai szobában megtalált halott szerelmespárról szól. Vonzott ez a bolond, hihetetlen, átütő erejű szerelem…

-Ez egy nagyon macsó film. Vonzotta, vagy inkább riasztotta ez kezdetben?
-Eszembe sem jutott feltenni magamnak ezt a kérdést.

-Nina cigánylány…
-Kérdés, hogy cigány-e, vagy inkább csak nincsenek gyökerei. Ő alkotta meg a saját világát, találkozott egy cigánycsaláddal, befogad- ták, és attól fogva az. Nem cigány családból származom, hát ő sem az; nem lenne hiteles. De sokat beszélgettünk a szerepről Bibivel.

-Ön szerint is erősen emlékeztet ez a karakter Irma la douce-ra?
-Dehogy! Irma prostituált! Feltűnt, hogy gyakran ajánlanak fel prosti-szerepeket, naivakat, utópistákat; játszhatnék könnyűvérű, laza erkölcsű csajokat, tán mert egyszerűbb környezetből származom, mint akár Nina, a tolvaj, vagy a prostituáltak…

-Meghatározza ez a szerepköreit?
-Biztosan ezt sugárzom, ez vagyok egy kicsit, de azt gondolom, hogy alapvetően színész vagyok, egy valódi kaméleon, azaz képesnek kell lennem bármit eljátszani. Tény viszont, hogy adott társadalmi réte- gekben élő nőknek erősebbeknek kell lenniük, és ez jellegzetesebbé teszi őket..

-Milyennek tartja Manuel színészvezetését?
-Nem volt bajunk egymással soha. Ezzel nem azt mondom, hogy ez rossz, hé! Csak nem zavaró. Vannak olyan rendezők, akiknek inkább a színészi játék a fontos, másoknak inkább a kép, amit "kitöltenek" a játékkal. Manuel az utóbbi. De attól a pillanattól, hogy megérted egy jelenet lényegét, plusz ezt hogyan képzeli el, meg érzed a szerepet; onnan már egyedül is boldogulok. Sok szabadságot adott; és most már csak remélhetem, hogy hiteles vagyok a szerepben. A legnehezebb mégis az volt, hogy meggyőzően alakítsak egy elképzelt embertípust.