A zene megmozgatja a képzőművészeket. Bartók Béla idén lenne 135 éves. Sejtitek már, mi a kapocs a két dolog között? Ellátogattunk a Ludwig Múzeumba, a #Bartók tárlatra.

A zene szeretete egyike az emberi természetet övező legnagyobb talányoknak, és ez az egyik utolsó mentsvára a lélek létezését bizonygató hangoknak. A tudomány időről időre előáll harmatos elméletekkel, arra hogy miért jó az embereknek a muzsikahallgatás, de határozottan egyikük sem állt még elő a végső válasszal (nem 42). Tényleg Darwin legyen a talpán, aki a Beethoven örömódája által előidézett libabőrt betudja annak, hogy annak idején a nemek valószínűleg így próbálták meg elcsábítani egymást, kábé, mint az énekesmadarak. (link ehhez a mondathoz :https://www.quora.com/Why-do-we-love-music)

A zene a tudós embereken kívül a nem zenész alkotókat is régóta megmozgatja. Konkrétan az, hogyan lehet láthatóvá tenni a hallhatót, hogyan lehet vizuálisan megjeleníteni az audiálisat, hogyan lehet a szem nyelvére lefordítani fülét.

Ennek a kihívásnak gyürkőzik neki a Ludwig Múzeumban bemutatott #Bartók tárlat, amelyet még január 29-éig van lehetőség megnézni. A kultúra iránt érdeklődőknek bizonyára feltűnt, hogy idén Bartók emlékév van, a zeneszerző idén lenne 135 éves. A kiállítás egy nemzetközi mezőnyt rántott össze, akik a kortárs képzőművészet eszközeivel túrtak bele a bartóki örökségbe.

A kiállított művészek egy része a már említett „szemrevalóvá tenni a fülbevalót” mezsgyén mozognak, de a tárlat spektruma azért ennél jelentősen szélesebb. Voltak, akik a kulturális örökséget igyekeztek megfogalmazni, mások a médiára gyakorolt hatást megjeleníteni, de olyanok is akadtak, akik a művész életére, és annak egyes történéseire, vagy korszakaira reflektáltak.

Bartók Béla öröksége olyan Magyarországon, mint a levegő. Minden nap, mindenhol belélegezzük, de ha nem hívják fel rá a figyelmünket, észre sem vesszük. A kiállítás egyik legnagyobb erénye, hogy belenyomja az orrunkat abba a gazdag örökségbe, ami még a popkultúra időszakában is körbeágyazza az életünket, és észrevétlenül formálja a társadalmunkat.

A termeket járva szinte agyonnyomja az embert ez a letaglózó örökség. A tárlat méltó tisztelgés a huszadik század egyik legnagyobb óriása előtt. Teszi mindezt ezerféleképpen, minden falon egy teljesen új szemszög, vagy vetület villan meg. Az eszközök pedig legalább ennyire változatosak. A kottaszerűen megkomponált festményektől, az interaktív zenén át (egy érintőképernyőn sajátkezűleg iktathatjuk ki be a huszonakárhány hangszer bármelyikét), a zene atmoszféráját átadó ikonszerű képekig és a kazettákra vetített mozgó emberalakig van itt minden. Ez a változatosság pedig könnyűvé teszi a tárlat végignézését, esélyünk sincs a begyöpösödésra.