Néző ugyanis, ki örült a szakmai jegynek, mint majom az ingyen- banánnak, az előadás alatt végigkövethette a színpad alatt elhelyez- kedő zenekari tagok minden rezdülését, a háttérben dolgozó személyzet gördülékeny díszletváltásait, de sajna, az előadásból magából alig látott valamit. Pedig néző reménykedett: még akkor sem sejtett semmi rosszat, amikor meglátta a puccba vágott tömeget, sot, még akkor is maradt benne némi reménysugár, amikor a nagyhatalmú jegyszedő nénik felirányították a legfelső szintre, mondván, ott talán a lépcsőn lesz hely. Nem baj, szólt a kötelező optimizmus, végül is focimeccs alatt is élvezi néző a légikamera felvételeit. Hát hely az nem volt. Néző tehát a körülmények szerencsétlen összejátszása kapcsán a színészi játékról semmilyen érdemleges megállapítást nem tehet, ellenben veszi a bátorságot, hogy megkérdezze a színház vezetését, vajon miért kerülnek eladásra olyan jegyek, amelyekkel az égvilágon semmi nem látható?

Közbevetés után azonban vissza a leitmotívhoz: az Operaház fantomjához. (Néző, aki időközben átvedlett önkéntes kritikussá, eddig ugyanis a feszültségkeltés kedvéért elfelejtette megemlíteni, hogy valójában mi is ezen írás tárgya.) Tehát a Fantom. A történet nagyjából ismert, ősi motívum a szép és a csúf szerelme, csúf (a Fantom, aki születésétől kezdve rettenetesen rút, olyannyira, hogy szülei is elhagyják), mint mindig, időközben felmutat némi személyiségtorzulást, itt egyenesen gyilkolásig fajul a dolog, csúf tehát sajnálatraméltó gonosszá is vedlik, miközben triumfál a szépség (Christine, a kezdő énekesnő, akinek a Fantom zeneórákat ad és hangilag kiképzi) és a szerelem. (Persze nem hiányozhat az ügyeletes hősszerelmes sem a darabból, aki, mint az az életben szokott lenni, egyszerűen jóképű és sármos stb. stb.)

A cselekmény mellett Néző figyelmét igencsak lekötötték a Kentaur keze munkáját és fantáziáját dicsérő díszletek és jelmezek, különösen látványosak az álarcos báli jelenet és a csónakázások a ködlő mélységben. Tetszik még a kupola (a két szerelmes jelenetét a Fantom a kupolába rejtőzve hallgatja végig), a színházi jelenet, amikor a Christine-t játszó Bíró Eszter a Madách közönségének, és a fiktív közönségnek is meghajol. (Mi az, amikor a két közönség farkasszemet néz egymással? Közönségtalálkozó-) Szintén ügyes, amikor az öltözőjében tartozkodó Christine-t egyszer csak elnyeli a Fantom sötét birodalma. (Néző ezt egyébként, a magasságnak hála, minden egyes apró részletével együtt végigkövethette: míg átlag- nézőnek marad a titok, kakasülőn álló néző jó szívvel dicsérheti a kellékesek odafigyelését, ahogy a díszletet elmozgatták.)

Színek után jöjjenek a hangok: panaszra semmi ok, a zene jól szól, az énekesek képzettek és lelkesek, időnként csak az amúgy nagy- szerű Sasvári Sándor mozgása kelt disszonanciát: szem fennakad, mikor rockoperás, erőteljes csipőmozgásával Fantom a zongoránál jelenetet adja elő. (Legalábbis odafentről minden kicsit más-) Persze ne feledkezzünk meg a pozíció adta előnyökrol sem: a fent elhelyezett hangfalak mellett igencsak életszerű az a jelenet, amikor az igazgatói szobában tartozkodóknak fogalmuk sincs, honnan érkezik a Fantom hangja. Ugyanis a körbejáró hang néző mellett is felcsendül egy pillanatra, épp csak annyira, hogy heves szívverést és kellemes borzongást okozzon. Zseniális.

Summa summárum: az előadás e szereposztásban jó, kötelező siker elérve, kivételesek a díszletek, ám a kakasülőt csakis mindenre elszánt, a háttérmunkák iránt igencsak lelkes ínyenceknek ajánlhat- juk könnyű szívvel. Néző is lelkesen dúdolgatta hazafelé, ami benne élt.