Rendezte: Peter Richardson
Szereplők: CHRISTIAN SLATER, NEVE CAMPBELL, HARRY ENFIELD
ANTHONY SHER, MIRANDA RICHARDSON, RICK MAYALL

A brit megdicsőülés nagy pillanata egy ügyes csavarral Hollywood legnagyobb sztorijává válik ebben a komédiában! Az európai csatamezőkön bóklászó, tesztoszterontól duzzadó, szivarozó amerikai közlegény, Winston Churchill (CHRISTIAN SLATER) kezdi megelégelni, hogy segítség nélkül kell harcolnia a németek ellen. Szövetséges támogatókra van szüksége. Angliába utazik, hogy meggyőzze a királyt (HARRY ENFIELD), segítsen megmenteni Európát a Harmadik Birodalom támadásától, ám alábecsüli feladatának nehézségi fokát. A királyról kiderül, hogy részeg disznó, és csak a naív, ám igen eszes Erzsébet hercegnő (NEVE CAMPBELL), és "ír kutya" barátja, Jim Cheero (MACKENZIE CROOK) segítségével sikerül letörni az ellenség erőfeszítéseit, találkozót szervezni Hitler (ANTHONY SHEER) és a király közt, majd hazazavarni Hitlert Németországba.

FORGATÓKÖNYVTŐL A FILMVÁSZONIG
A mozi mindig különös kapcsolatban állt az igazsággal. 1934 óta még inkább, ekkor vesztett pert az egyik nagy hollywoodi stúdió az őrült szerzetes, Raszputyin életrajzi filmje miatt, mert úgy állította be, – mint később kiderült, tévesen – hogy a züllött szellemi tanácsadó elcsábította az orosz királyi család egyik jól ismert tagját.
A viharos következmények a mai napig éreztetik hatásukat: bárki, aki a történelemnek valamely pillanatát kívánja ábrázolni, legyen az bármilyen rövid, vagy jelentéktelen, újra-meg újra kénytelen feltüntetni a következő feliratot: "A következő alkotásban ábrázolt személyek és események a képzelet szülöttei. Minden hasonlóság a véletlen műve."
A törvény azonban, ami eredetileg a rágalmazási perek megelőzésére szolgált, lehetővé tette, hogy Hollywood hamar elfelejtse a történelmi tényeket. Az utóbbi években a moziba járók meglepődve nézték, ahogy amerikaiak elrabolják a nációktól a kódfejtő gépet, hogy Sztálingrád védelmét egy -nyilvánvalóan a londoni Primrose Hill-ről származó – szexszimbólum vezeti, a Titanic pedig olyan műkincsekkel süllyed a tenger mélyére, melyeket ma is látni a világ múzeumaiban.
Peter Richardson rendező ügyes kézzel nyúlt a témához 1988 februárjában, amikor – a befolyásos Comic Strip sorozat részeként – bemutatta egyórás tévékomédiáját, a The Strike-ot. Ebben egy naiv író megtudja, hogy az 1984-es bányászsztrájkról írt beszámolójából nagyszabású filmet készítenek.
Jószándékú írása a szeme előtt válik fékevesztett tornádóvá – Hugh Hudson zavaros eposzának, a Revolution-nak a stílusában -, amelyben Al Pacino (akit maga Richardson alakított) játssza Arthur Scargill-t, az ostromlott szakszervezeti vezetőt, jámbor feleségét pedig Meryl Streep.
A hírnév témája tér vissza Richardson munkájában, főleg legutóbbi szatírájában, a Stella Street-ben, melyben színészek és rocksztárok nem túl ígéretes csapata (akiket főként Phil Cornwell és John Sessions személyesített meg), egy külvárosi zsákutcába költözik.
Mégis, a téma elleni legkalandosabb támadása a legújabb filmje, Az ifjú Churchill kalandjai, melyben igazi hollywoodi sztárok züllesztik le a brit történelem egyik nagy eseményét.
Egy elkeseredett pillanatában, az olcsó producer, a legendás brit miniszterelnök, Winston Churchill, joviális, kopasz úrból jóképű közlegénnyé (Christian Slater) változik, aki szerelmi kapcsoaltba kerül a leendő angol királynővel (Neve Campbell), miközben meghiúsítani igyekszik az áruló Lord R'Uff (Leslie Phillips) fondorlatos tervét, aki Adolf Hitler (Anthony Sher) kezére akarja játszani az országot.
Jonathan Cavendish producer így beszél erről: Peter hosszú ideig dolgozott a forgatókönyvön, amelyben azt az amerikai gyakorlatot szerette volna kifigurázni, ami újraírja és átszerkeszti a történelmet. Engem is fellelkesített az ötlet, mivel magam is sok olyan filmet láttam, a Pearl Harbor-tól a U-571-ig, amiben mindent amerikai szemszögből mutatnak be. Ezek nagyon jól kitalált, jól megcsinált, kasszasikert hozó filmek, de úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne egy kicsit megcsipkedni őket. Annak ellenére, hogy mind Peter, mind jómagam nagy rajongói vagyunk az amerikai filmeknek. Ha meg kellene neveznünk tíz filmet, amiket a legjobbnak gondolunk, közülük nyolc bizonyosan amerikai lenne. A mi filmünk, mint minden szatíra, érzelmi alapokra épül. És szatíránk célpontja nem más, mint az a szerkesztői attitűd, ami napjaink egyes amerikai stúdióira jellemző.
Ebből az egyszerű kiindulópontból Richardson és Peter Richens író – Cavendish, valamint Harry Enfield, Rik Mayall és John Sessions ötleteit is felhasználva – létrehoztak egy szürreális keretet, ami sutba vágta a történelem minden alapvető tételét.
Csábítóan hihetően válnak szét és fonódnak össze az idő fonalai, mígnem úgy érezzük, hogy az egész film egy másik dimenzióba kerül, amelyben a Buckingham-palota saját földalatti vasútállomással rendelkezik, a Királyi Vasút gyors menekülőjárművé változik, és Hitlernek van egy Waffles nevű kutyája.
Mindent kifordítottunk, és felfordítottunk, semmi sem maradt a heylén – mondja Cavendish. A film az, ami logikusan – jobban mondva illogikusan – akkor történik, amikor a történet választott főszereplője, jelen esetben Winston Churchill nem angol, hanem amerikai. Tudjuk, hogy a valóságban Churchill kövér, kopaszodó, középkorú férfi, akit nem lehetne filmen eladni Kansasban. Ezért új szereposztást készítünk, egy olyan szereplővel, akit előző nap láttunk egy izgalmas akciófilmben, és ha ez megvan, akkor indulhat a karaván.

VALÓDITÓL A VALÓTLANIG
Kezdettől fogva világos volt, hogy Richardson filmjének semmi köze nincs a valósághoz. Miranda Richardson, aki Hitler vamp szeretőjét játssza, így fogalmaz: Felkutathatjuk a háborús történetek igazságát, hogy pontosan megtudjuk, mi történt egy adott pillanatban, de itt arról van szó, hogy hogyan írja át, és használja fel saját céljaira Hollywood a történelmet. Azon kívül szatirikus szemüvegen át szemléljük akkori önmagunkat. Volt bennünk egyfajta ártatlanság, amit mai szemmel visszanézve felfedezhetünk. Olyan korban éltünk amikor a hit és erkölcs határvonalai egyszerűbbnek tűntek, valójában azonban akkor is rengeteg rossz dolog történt, amiről nemigen tudunk.
Az első lépés, ami megadja egy produkció hangvételét, a főszereplő. Ahogy Jonathan Cavendish producer fogalmaz: Ahogy az ember meghallja a címet, rögtön tudja, hogy körülbelül miről van szó. Christian Slater kiválasztásakor – aki harminc évvel fiatalabb az igazi Churchill-nél – Richardson és társai biztosak voltak abban, hogy szándékuk nyilvánvaló. Azt hiszem, semmi vicces nem volt a II. világháborúban. De túl sok film készült mostanában erről az időszakról. Én is dolgoztam egyben, a Windtalkers-ben, ami a navajo indiánok részvételéről szólt, és úgy tűnt, hogy a II. világháborúnak mostanra minden szegmensét feldolgozták, igen komolyan leróva tiszteletüket az időszak előtt. Jó érzés volt elkészíteni ezeknek a filmeknek a paródiáját, ami céltáblának használja Hollywoodot, az amerikai hazafiságot, és az angol arisztokráciát. Mindkét oldalt kikarikírozza, és ez nagyon jó érzés.
A jelmeztervező James Keast azonnal meglátta a filmben rejlő lehetőségeket. Miután elolvastam a forgatókönyvet, arra gondoltam, milyen nagyszerű lehetőség arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk a kort, ugyanis a történet nem az igazi 40-es, vagy 30-as években játszódik, így azt csináltam, amit akartam.
Erzsébet hercenő, és húga, Margit akkoriban hat- és nyolcévesek lehettek, a forgatókönyv szerint viszont 16 és 18. A legtöbb kép, amit a filmben látunk 50-es évekbeli, így a szereplők is 50-es évekbeli ruhákat viselnek, nem korábbiakat. Erről így gondolkodtam: ne hagyd, hogy a korszak a történet útjába álljon! Ez egy vígjáték, így nem számít, hogy ellentmond a kornak, amit csinálok – amennyiben történetet mond el. Ezért néz ki úgy Margit, hercegnő, mintha az 50-es évekből lépett volna ki, London szegény lakói pedig az Oliver!-ből, s nem a 40-es évekből. A stáb a valóság abszurd felfogása mellett is lelkesen dolgozott azon,hogy viszonylagos logikát vigyen a film-a-filmben világába. Attól vicces, hogy úgy teszünk, mintha valódi lenne – mondja Keast. Ha a lehető legvalósághűbben csináljuk meg, akkor a néző soha nem tudhatja, hogy mi igaz, és mi nem. És ha otthon nem végez alapos kutatómunkát, mielőtt beül a moziba, akkor a film másfél órás időtartama alatt mindent elhisz.
Egyvalami nagyon fontos – jegyzi meg a dialógus-tréner Catherine Charlton. Az, hogy egy komédia akkor működik igazán jól, ha minden annyira valóságos, amennyire csak lehet – ezt teszi a csattanó, vagy a helyzet, amiben található, mulatságossá. Ezért nagyon kell ügyelni a pontos munkára, mert a hanyagság miatt elveszhet a humor. Nagyon nehéz – valójában, sokkal nehezebb, mint valami, amiben minden a helyén van.
Jonathan Cavendish producer szerint az egyik oka, miért a valóságnak ezen a szintjén maradtak az volt, hogy Richardson tudta, hova akar eljutni a filmmel, ugyanúgy, ahogy a film hősei. Az egyik ok, amiért meg tudtam csinálni, az volt, hogy Peter főhadiszállása, ahol jelenleg is él, Devonban van. Sok devoni helyszínt és szereplőt használtunk a hatás kedvéért. A Buckingham-palota például valójában egy Oldway Mansion-nek nevezett ház, amit a 19. században építtetett a varrógép-gyártó Singer-család egyik tagja Isadora Duncan számára. Rendkívüli épület: hatalmas, és díszes. Jelenleg a környék közigazgatási központja, de megengedték, hogy használjuk, és viszonylag kis költséggel átalakítsuk Buckingham-palotává. És a helyi gőzmozdony-vonalon véletlenül az a vonat közlekedik, ami akkoriban a királyi családé volt. Így Peter nemcsak a színészeket láthatta írás közben, hanem a helyszíneket is.
Richardson rendkívül óvatosan kezelte a jó ízlés határait, különös tekintettel a II. világháború szörnyű következményeire. Nagyon vigyáztunk arra, hogy a történet egyetlen érintett témája se legyen tiszteletlen, és úgy érzem, ezt mások is így fogják érezni – mondja Cavendish, – hiszen nayon távolra kerültünk az eredeti eseményektől.
Egyedül Adolf Hitler ábrázolása adott okot az aggodalomra, akit Anthony Sher, zsidó színész formált meg pantomimszerű finomsággal. Néha nevetnünk kell azokon a dolgokon, amiktől a legjobban félünk, nem? – teszi fel a kérdést Sher. Máskülönben elviselhetetlen lenne az élet. Ezt már bemutatta minden írók legnagyobbika – Shakespeare. A legjobb darabokban együtt játszik a tragédia és a komédia, mert az élet is ilyen.
Hitler egy szörnyeteg volt – teszi hozzá Sher barátja, Phil Cornwell, aki a tolvaj Martin Bormann-t játssza. Ezért úgy gondolom, hogy jó dolog valamiképpen feltámasztani, de mindezt óvatosan kell tenni.. Az érdekes az, hogy számos náci őrnagyot zsidó színész alakít, mint Anthony, vagy a Göbbels-et játszó David Schneider. Még bennem is van egy csöpp zsidó vér.
Catherine Charlton szerint a gyűlölt figurák kiyúnyolása mindig is része volt a brit mindennapoknak. Nézzük meg, mit csináltunk a háborúban: a haragunkat úgy oldottuk fel, hogy hihetetlen tréfákat űztünk Hitlerrel. Azt hiszem, a britek gyakrabban kezelnek helyzeteket így, mintha egyszerűen kieresztenék a haragjukat. Valóban: ha sértőnek bizonyult volna a forgatókönyv, soha nem nyerte volna el a nyolcvanéves Leslie Phillips tetszését, aki a gonosz Lord R'Uff-ot játsza. Vagyok olyan öreg, hogy részt vegyek a II. világháborúban – mondja. A háború idején a hadseregben szolgáltam, és azt hiszem, én vagyok az egyetlen a szereplőgárdában, aki megérte ezt a kort. Még a legkomolyabb, legsúlyosabb időket is át-, meg átszövik a mulatságos pillanatok. És azt hiszem az ember leginkább ezekről akar tudni. Ezekről olvas leszívesebben. És valószínűleg ezek a legszebb emlékei. Ezért azt hiszem, még sok mindent el kell mondani arról, hogy milyen volt megélni a háborút. A nevetés, a hősiesség és a romantika bevonásával többet hozunk létre, mint egyszerű világháborús paródiát.
Mindenki számára van mondanivalója-teszi hozzá Miranda Richardson. De azt látni kell, hogy nem mi kezdtük el, hanem Hitler. Nem mi tehetünk róla.

CHURCHILL
A filmcsillag-koncepciót két filmjében is (The Strike, Stella Street) pellengérre állító Richardson tudta, hogy Az ifjú Churchill kalandjai-nak sikere a megfelelő főszerepő-választáson múlik. Tudtuk, hogy a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy inkább televízióra, mint filmvászonra valónak tekintik a filmet – mondja Cavendish. Azt hiszem, Peter azért keresett fel, mert nagy és kis komédiákat egyaránt készítettem már. A film technikai személyzete mind neves mozikészítő, a szereposztás kitűnő, a helyszínek pedig nagyok. Minden lehetséges szempontból megfelel a mozi követelményeinek.
A rendezőt és a producert egyaránt meglepte az amerikai filmipar reakciója. Habár Christian Slater volt az első számú válaszott – és az első, akit megkerestek -, meglepően könnyen igent mondott.
Nagyon érdekes volt, amikor elmentünk Amerikába a szereplőkért – mondja Cavendish, – ugyanis hihetetlenül kedvező válaszokat kaptunk az ügynököktől és színészektől. Úgy tűnt, mintha mindenki részt akarna venni benne. Először is, nagyon vicces volt a forgatókönyv, és Peter-nek is igen jó híre van Amerikában. Sokan hallottak róla, és sokan szerettek volna együtt dolgozni vele. Másodszor pedig úgy látszott, hogy az amerikai emberek nagyon nyitottak erre a fajta szatírára.
Slatert saját bevallása szerint sem kellett sokáig győzködni arról, hogy elvállalja a szerepet. Elolvastam a forgatókönyvet – mondja Slater -, és hogy őszinte legyek, elsőre nem tudtam, mit gondoljak róla. De aztán találkoztam Peterrel, beszélgettünk és jókat nevettünk. Nem igazán tudtam, hova akar kilyukadni a történet. Az a benyomásom támadt, hogy afféle Monty Python komédia lesz, de nehéz volt ráérezni a lényegére. Miután eltöltöttem néhány napot a helyszínen, és végignéztem néhány olyan ember komédiázását és idétlenkedését, mint Vic Reeves és Bob Mortimer, elég világosan tudtam, hogy miféle filmről is van szó. Velőtrázóan, és hátborzongtóan vicces filmről.
Slater, aki első kézből ismeri a hollywoodi gépezetet, hamar ráérzett az iróniára: Az igazi Winston Churchill nagy történelmi személyiség volt, de nem igazán értett a gépfegyverhez. Azt hiszem, valaki úgy döntött, hogy megfiatalítja egy kicsit…
A hollywoodi filmekben mindig hősökre osztják a hős-szerepeket – mondja Slater. És a hősök nem lehetnek hatvanon fölüli kövér, kopaszodó férfiak, reszkető tokával. Ez lehetetlen. És britek sem lehetnek, mert nekik ez valahogy nem megy. Azt hiszem, ebben rejlik az igazi komédia: ha az amerikaiak ráharapnak egy történetre, és a hős nem egészen olyan, amilyennek képzelik, akkor átírják a karaktert, hogy olyan legyen, amilyennek ők szeretnék.
Mihelyt Slater megérezte, hogy milyen karakternek kell lennie Churchill-nek, azonnal modellt kezdett keresni a szerephez. De különös módon, akcióhős-múltja nem készítette föl arra, amire kellett: Sok akciófilmben játszottam, olyanokban is, mint például a Broken Arrow, amiben igen erős a hazafiság. Ez a film azonban teljesen egyedülálló tapasztalat volt. Még soha nem játszottam komikus műfajban, de a feladat nagyjából ugyanaz: teljes szívvel belevetni magunkat, aztán mindent bele! Tudni kell, hogy mit akarunk csinálni, aztán szabadjára kell engedni magunkat.
Slater, ahelyett, hogy saját tapasztalataiból merített volna, a klasszikus akcióhősök felé fordult. Vannak bizonyos jellegzetességek, amik elválaszthatatlanok voltak Winston Churchill-től: például az, ahogy a szivarjával bánt. Természetesen sok minden utal a filmben személyes nagyságára, de legtöbbször saját ötletekkel kellett előállnom, és Amerikát is végig szem előtt kellett tartani. Több akciófilmet megnéztem, és más akcióhősöket. Például Bruce Willist. Az általam játszott karakter Amerikát képviseli. Olyan vagyok, mint egy minden okés, hazafias fickó zanzásított változata. Elhatároztam, hogy megnyerjük a háborút – de folyton belebotlom ezekbe az őrült angolokba, akiket látszólag egyáltalán nem érdekel a háború. Nem akarnak háborúzni. A szerepem azt mondja: Gyerünk! Harcolunk! Meg kell vívnunk a háborút, meg kell nyernünk a háborút! De úgy tűnik, hogy ők sokkal kényelmesebben fogják fel a dolgot, mint én.
Cavendish, a producer szerint: Christian kezdettől fogva Bruce Willist játszotta, aki Churchill-t játszik. Végig pontosan tudta, hogy mit akar. James Keast megerősíti ezt: Olyan, mint Bruce Willis a Drágán add az életed-ben. Winston Churchill közlegény atlétatrikóban végig úgy néz ki, mint az öntörvényű, magányos hős. Amikor azonban felöltözik egy party-ra, olyan lesz, mint Richard Gere az An Officer and a Gentleman-ben. Ha megnézzük a Drágán add az életed-et, Bruce Willis ruhatárában csupán egy atlétatrikót és egy inget, valamint ennek különféle verzióit látjuk. Mi pontosan ugyanezzel dolgoztunk. Úgyhogy: Bocs, Willis!
Amikor Slater a helyére került, Richardson rájött, hogy nagyratörő szereposztási terveit nem is olyan nehéz megvalósítani, mint hitte. Hiszen – mondja Anthony Sher -, ez az egyik legaranyosabb vicc a filmben, nem? Hogy Hollywood elképzelései szerint nem nyerhet háborút egy vén, szivarozó, angol pasas. Úgy kell ábrázolni, mint egy macsó közlegényt. Szerintem ez elragadó. Nem győzök mosolyogni rajta.

ISTEN ÓVJA A KIRÁLYNŐT!
Miután megtalálta Churchillt, Richardson-nak találnia kellett egy színésznőt is, aki eljátssza a szerelem tárgyát: az ifjú Erzsébet hercegnőt, Anglia leendő királynőjét. Ismét úgy döntöttek, hogy egy elismert hollywoodi filmcsillag – jelen esetben a kanadai születésű Neve Campbell – lenne a legalkalmasabb a szerep eljátszására.
Catherine Charlton így vall erről: Neve hitelesebben játszotta el Erzsébet hercegnőt, ugyanakkor több komikummal, mint ahogy egy angol színésznő tette volna. Kiejtése, viselkedésmódja, megjelenése rejtelmessé teszi. Pontosan úgy néz ki, mint az ifjú Erzsébet hercegnő, bár az eredeti hercegnő sokkal fiatalabb volt. Pedig neki nem is volt viszonya Churchillel.
Jonathan Cavendish a következőket teszi hozzá: Christian is, és Neve is kedveli az angolokat. Mindketten jártak már Angliában, szeretik az angol humort, és ami a legfontosabb, nekik is nagyon jó érzékük van a humorhoz. Campbell-t valóban a film humora vonzotta, habár színészi múltját sokkal direktebb filmek jellemzik, mint például a Sikoly- trilógia. Sok rossz forgatókönyvet olvasok – mondja,- és nagyon ritkán keresnek meg igazán jó komédiával. Ugyanis azt nem könnyű írni. Az Egyesült Államokban divat olyan romantikus vígjátékokkal próbálkozni, amik egyszerre akarnak humorosak lenni, és mondanivalóval bírni. Ám leggyakrabban egyik célt sem sikerül elérni. Ezt a vígjátékot végignevettem! Az a fajta brit humor van benne, amiben felnőttem Kanadában. Az apám sohasem kímélt e téren: láttam a Black Adder-t, a Monty Python-t, és rengeteg BBC-s televíziós show-t, úgyhogy nem ismeretlen a terület.
Nagyon nehéz jól megcsinálni egy vígjátékot – folytatja. Drámát majdhogynem könnyebb. Ha az ember bele tud bújni a szerepbe, és megérti az érzelmeit, akkor képes megformálni. De a komédia nagyon specifikus. Hogyan kell viccet mondani, hogyan kell előadni ahhoz, hogy egyszerre legyen realisztikus és hihető. Ez valóban nagy kihívás, de szerettem ezt a kihívást.
Campbell és Charlton igen szoros, közös munkával dolgozta ki Erzsébet arisztokratikus kiejtését. A háború óta – mondja Campbell, – Erzsébet királynő sokat alakított rajta, talán azért, mert kezdték megmosolyogni az emberek. Ma már senki nem beszél így. De a királyi család valamikor fennkölt, csaknem nevetséges kiejtéssel beszélt, így a munka számomra is szórakoztató volt. Sok régi beszédét hallgattam meg felvételről, és nagyon jókat mulattam. A film humora merész, de ugyanakkor intelligens is. Izgalmas feladat kikarikírozni a királyi családot, az amerikaiakat, a briteket és a németeket. De nem bántóan.
Mivel a hangsúly a realisztikus helyszíneken volt, Charlton nem akarta az osztálykülönbségeket kizárólag a nevetség tárgyaként kezelni. –Nem karikatúrát akartunk csinálni, de azért tettünk bele egy kevest. Minden részletnek pontosnak kellett lennie, azonban mindenbe bele kellett tennünk egy csipetnyi majdnem valódi-t is, hogy elérjük a komikus hatást. Például azt akartuk, hogy neve úgy nézzen ki, mint Erzsébet hercegnő – de nem pontosan úgy, mint Erzsébet, mert akkor dokumentumfilmet készítettünk volna, amit persze nem akartunk. Kiindulópontként, Peter kívánsága szerint, Celia Johnson-t vettük a Brief Encounter-ből, ezt a csodálatos, lélegző hangot. A kiejtés hozzáadásával új minőséget hoztunk létre. A hagyományos Erzsébet hercegnőből egy ártatlan, de néha inkább érdes hangú Erzsébet hercegnőt faragtunk.
Richardson elégedetten nézte, milyen jó az együttműködés Campbell Erzsébetje, és Slater között. A színésznőre is hasonlóan jó benyomást tett partnere. Christian nagyszerű ember. Olyan régóta van a szakmában, és olyan sok hőst játszott el, hogy már elve hőst látnak benne az emberek. Ebből a filmből azonban az is kiderül, hogy milyen jó a humora. Szakállas szerep az övé – sok szakállas szöveget hallottunk már, és sok szakállas hős-szerepet láthattunk a filmekben. Csakhogy mi kinevettük ezeket a filmeket, és ettől rendkívüli lett a karakter.
Slater boldogan viszonozta a bókot: Lenyűgözött, hogy milyen elkötelezettséggel játszik Neve. Őzikeszemű, ártatlan, elveszett kislányt játszik, aki kalandra vágyik. Aztán megérkezik Winston Churchill, és lesöprik egymást a lábukról.
Charlton azonban nem engedi elfelejteni, hogy Neve szerepe, összetett munka eredménye, és nem csak egy ráérzés. Néha majdnem pontosan úgy beszélt, – és úgy nézett ki -, mint Erzsébet hercegnő. Szinte sokkolt. Voltak rövidke pillanatok, amikor nagyon bánatosan nézett, és az jutott az eszembe: Óh! Ez maga a királynő!

CHRISTIAN SLATER (Winston Churchill)
A színházi családba született Christian Slater hétéves korában kezte színészi pályafutását, amikor édesanyja szerepet szerzett neki egy televíziós szappanoperában, a One Life to Live-ben. Kilencéves korában már a Boradway-n játszott Dick Van Dyke-kal a The Music Man-ben. Ezt további Broadway-szerepek követték a Machbeth-ben és a Copperfield Dávid-ban.
Több televíziós és színpadi szereplés után 15 éves korában debütált a filmvásznon a The Legend of Billy Jean-ben, ezt követte kiemelkedő alakítása második filmjében, a Rózsa nevé-ben. Fordulópontot jelentett karrierjében a Heathers című fekete komédia, amiben Winona Ryder ellenlábasaként szerepelt.
Azóta több filmben is feltűnt, többek között Kevin Costner mellett a Robin Hood: A tolvajok fejedelmé-ben, Dennis Hopper és Christopher Walken mellett a Tiszta románc-ban, Tom Cruise-zal és Brad Pitt-tel az Interjú a vámpírral-ban, John Travoltával a Broken Arrow-ban, és Keanu Reeves-szel a Hard Rain-ben.

NEVE CAMPBELL (Erzsébet hercegnő)
A skót apa és holland anya gyermeke, Neve Campbell Kanadában született, és nevelkedett. Elsőként a Party of Five című, átütő sikerű tévésorozatban tűnt fel. A produkció sikere ellenére azonban 2001-ben Neve úgy döntött, hogy elhagyja a sorozatot, és filmes karrierjének szenteli magát.
Első nagyobb filmszerepét Wes Craven kasszasikerében, a Sikoly-ban játszotta Sidney Prescott-ként. A filmből hamarosan trilógia született. A Sikoly-trilógián kívül játszott Matthew Perry-vel a Three to Tango-ban, Denise Richards-szal a Wild Things-ben, Fairuza Balkkal a The Craft-ban, valamit Danny DeVito-val és Jamie Lee Curtis-szel a Dögölj meg, drága Moná-ban.
Az utóbbi évek munkái közt szerepel a kritikailag elismert Panic, és Against the Current, mindkettőt Henry Bromdell rendezte. Az Ifjú Churchill kalandjai Neve huszonhetedik mozifilmje.

ANTHONY SHER (Hitler)
Anthony Sher hosszú, és sikeres karriert tudhat maga mögött, főleg a színházban, de nem idegen tőle a film és a televízió sem. Színpadi alakításai közt található az Elégedetlenek, A téli rege, a Cyrano de Bergerac, A velencei kalmár, a III. Richárd, Moliére Tartuffe-je, és a Lear király a Shakespeare Royal Company-ban, valamint a Stanley, a Ványa-bácsi, a The Resistible Rise of Arturoe U1, A per, és a True West az Angol Nemzeti Színházban.

PETER RICHARDSON (rendező-író)
Peter Richardson komédia szerzőként kezdte karrierjét a Not the None O'Clock News-ban. Miután rájött, hogy az igazi területe a komédia, A Comic Strip Presents-ben már íróként, rendezőként és színészként is dolgozik. Éveken át vitorlázott az írás, rendezés és színészet között, olyan procukciókban, mint a Glorious (Eddie Lizzard), a The Pope Must Die, és a Stella Street sorozat, ez utóbbi kettőt íróként is jegyzi. Az ifjú Churchill kalandjai Peter első nagy mozifilmje.