Mennyit ér egy ember halála? Többet mint az élete? És mi ebben a vicces? A főpróbán néztük meg a Finito avagy a magyar zombi című előadást Tanádi Csaba rendezésében.

A halál sokkal jobban érdekli az embereket, mint az élet. Az élet unalmas, a halál (minden borzalma ellenére) viszont izgalmas. Ha nem így lenne, nem meséltek volna egymásnak rémtörténeteket az emberek a tábortüzek körül évezredeken keresztül, nem gyűlnének bámészkodók a balesetek köré, és nem követnék annyian mások tragédiáit a tévében és a hírportálokon. A médiában közhely, hogy a halál jót tesz a biznisznek. E sorok írója dolgozott már olyan szerkesztőségben, ahol egyes újságírók úgy ültek a monitor előtt, hogy „most már meghalhatna valaki.” Hiába no, kereslet az van rá.

Persze sokféleképpen lehet a halál misztériumához nyúlni, lehet méltósággal, tudományos kíváncsisággal, de lehet magamutogató, hatásvadász, érzéketlen bunkó módjára is, és a média bizony általában a faragatlan oldaláról közelíti meg a dolgot.

Ilyesfajta gondolatokkal távozhattunk a Pinceszínházból csütörtök este, a Finito című darab nyilvános főpróbája után. A komor filozófia ne tévesszen meg senkit. A Finito egy szatíra, mégpedig elsőosztályú. Könnypotyogtató, hasfalszaggató humor van benne. Csak a nevettetés mellet nem kevés őrölnivalót is ad az ember fogaskerekeinek.

A világ elől a budiba

Gáspár maga az örömtelen életű, tévé előtt aszalódó (vagy inkább hízó), feleségétől elhidegült, apatikus kisember, a magyar valóság sötét oldala. A kerti budiba menekül a világ elől, és egy kötelet is visz magával. Először csak az asszony próbálja lebeszélni az öngyilkosságról, utána az anyósa, a szomszéd, a polgármester, egy profi túsztárgyaló, egy lecsúszó énekesnő. Majd megjelenik még egy költő, egy tévés stáb, majd egy igazi celeb műsorvezető.

Mindenki mondja a magáét a trónoló Gáspárnak. Csak az a furcsa, hogy míg az elején mindenki le akarja beszélni őt az öngyilkosságról, a vége felé haladva mindenki rájön, hogy valamilyen formában jövedelmezne neki a szörnyű tett. Szépen lassan mindenki bátorítani kezdi Gáspárt, ilyen-olyan módon megmagyarázva, hogy miért kell megtennie. Gáspár pedig rájön, hogy eladhatja a halálát, hiszen igény az van rá, és piacgazdaságban élünk. Hírnevet is szerezhet, és kereshet egy rakás pénzt is (hogy minek, az mondjuk rejtély).

Majdnem végig bravúros

A történet nagy része bravúros. A magyar valóságot a két végén ragadta meg az író. A kívül csillogó, de belül üres médiánál, és annak elsődleges célközönségénél, a kisembernél, akinek minden élethelyzetről valamilyen tévéshow jut az eszébe. De érintve van az önkormányzati korrupció, a költői gyávaság, a nők elnyomása, és persze korunk egyik legnagyobb réme, a házastársi elhidegülés. Hihetetlenül találó, groteszk és vicces dolgok történnek a darabban, amely során egyre inkább együtt érzünk Gáspárral. Ilyen emberek közül menekülni kell, de mihamarabb. Mondjuk mi szívesen néztük volna végig, ahogy hősünk lemészárolja a többieket.

Vesszen a fásult asszony, a rosszindulatú anyós, a sunyi politikus, a tehetségtelen műanyag szépség, a gyáva művész, de vesszen mindenekfelett a média legundorítóbb figurája, aki mások tragédiájából, és könnyeiből csinál pénzt. Azért tudunk őszintén nevetni ezen a szatírán, mert olyan embereket és helyzeteket önt le a gúny maró savával, akikkel és amelyekkel nap mint nap találkozunk. És, hogy még szebb legyen az egész, a darabot rímekben írták meg, ami nagy kihívás, könnyű elrontani, de itt most sikerült az atmoszféra alá törni a magyar nyelvet.

A történet tehát nagyon jó, de a végére elfárad egy kicsit. Egy közepesebb fél óra zár le egy bravúros másfelet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem sikerült méltó lezárást írni ehhez az ópuszhoz, a végső nagy jelenet nem üt akkorát, és a fordulatok is kicsit erőltetettek. A lendület megtörik, a poénok ismétlődni kezdenek, és a laposodást néhány hatásvadász túlkapással próbálták ellensúlyozni.

Csak az rossz, ami direkt az

A körítésre nem lehet panasz, a pottyantós köré épített díszletek egyszerűek, de nagyszerűek, és nagyon aranyos, hogy a zenés átvezetéseknél maguk a színészek rendezték át sebtiben a színpadot. Mondjuk egyszer volt egy látványos fatal error, egy fényfűzért kellett volna kibogozni és fellógatni, de két színésznek is beletört a bicskája, így hamar feladták a vesztes harcot. A zenei betétek illenek az atmoszférához (nem mondom, hogy jók, mert nem azok, de ez direkt van így).

Szar alakok és hülye picsák

A színészi játék összességében jó volt, egy-két ember lógott ki lefelé. A Tigris Nikit játszó Balázsovits Edit túl sok volt, az anyóst játszó Szabó Éva viszont túl kevés. Balázsovits egyszerűen átesett a ló túloldaára. Értjük mi, hogy egy szélsőségesen hülye picsát csak túlzásokkal lehet előadni, túlzott gesztusok, túlzott affektálás, túlzott reakciók, de szerintünk ez így is sok volt. Nem simult bele a színészi gárda amúgy egységes csapatába, viselkedésével kilógott a sorból (amíg a másik médiasztárt alakító Kedvek Richárd megoldotta, hogy ezt elkerülje). A polgármester szerepében Felhőfi Kiss László szinte lubickol, pofoznivalóan alakítja az északi félteke legszarabb alakják. A Gáspárt játszó Bajomi Nagy György hitelesen hozta az élettől megtört embert, akiről szép lassan kiderül, hogy közel sem annyira hülye, mint amilyennek látszik, de erről legyen elég ennyi, maradjunk annyiban, hogy lenne mit spoilerezni.

Érdekes, hogy egyáltalán nem zavaró a karakterfejlődés általános hiánya. Igazából csak egyetlen figura fejlődik a darab során, Gáspár felesége (Györgyi Anna alakítja szenzációsan), aki apránként valósággal kirügyezik, ahogy közeledik a férje halála.

Nem szabad, de mégis

Szóval van itt minden, vér, könnyek, kerti szerszámok, pálinka, pénz, média, társadalom, nevetés és persze budi. Az ember néha azt gondolja, „jó ég, ezen nem lenne szabad nevetnem”, de pont ezért olyan ütős.