Van úgy, hogy egy különös élet több művészt is megihlet. Ez történt Florence Foster Jenkins, a dúsgazdag New York-i örökösnő történetével is, akiről egy éven belül két film is született. A Florance – A tökéletlen hang bizonyosan nem lesz Stephen Frears legkiemelkedőbb filmje, de attól még lehet a legmulatságosabb.

Tavaly először a francia Xavier Giannoli Marguarite – A tökéletlen hang címmel forgatott filmet a történetből, majd ezt követte ugyanazon évben Stephen Frears feldolgozása, egész eredetire sikeredett magyar címmel: Florence – A tökéletlen hang. A világszerte elismert angol rendező a hetvenes évek elejétől készít filmeket, köztük legismertebbek az 1985-ös Az én kis mosodám, az 1988-as Veszedelmes viszonyok, a 2000-ben Nick Hornby könyvéből filmre vitt Pop, csajok, satöbbi, és a legsikeresebb filmje a 2006-os A királynő.

Florence Foster Jenkins (Meryl Streep) mióta eszét tudja, zenerajongó, és New-York-i otthona Arturo Toscanini és más híres mesterek előtt is tárva-nyitva áll. Kislánykori álma, hogy ünnepelt énekesnő legyen, s ettől a zenei tehetség tökéletes hiánya sem tántorítja el. Szerencséjére milliomos papájától örökölt vagyona beláthatatlan távlatokat nyit előtte. Florence eleinte csak szűk baráti körben, házikoncerteken csillogtatja meg operaénekesi erényeit, mígnem végül a Carnegie Hall színpadán köt ki. A nála hét évvel fiatalabb, kitartott férje, az elvetélt angol színész, St. Clair Bayfield (Hugh Grant) menedzseli koncertjeit – a bírálókat kíméletlenül kiiktatva. Felesége „sikereiben” komoly szereppel bír még a művésznőhöz ambivalensen viszonyuló zongorakísérő, Cosmé McMoon (Simon Helberg) mulatságos figurája.

Frears dramedyjének konfliktusát az szüli, hogy a botrányosan tehetségtelen Florence rendíthetetlenül hisz önmaga tehetségében, és a környezetéből senki sem veszi magának a bátorságot, hogy felvilágosítsa őt a valóságról. Így férje áldásos támogatásával 25 éven át nyomasztja közönségét hamis énekével, s az idő csak felbátorítja: „Egyre jobb és jobb leszek”– pihegi. A film számos kérdést felvet a házastársak intim lelki kötelékét vagy Florence és környezetének ambivalens viszonyát illetően, de a rendező egyik szálon sem ás túl mélyre, éppen ezért az autodidakta énekesnő szereplési mániája önmagában kevés is lenne a nézők figyelmének két órán át való fenntartásához. Frears filmjét két dolog menti meg a tömény unalomtól: a házaspár parádés színészi játéka és a lenyűgöző tárgyi környezet teremtette atmoszféra. Igen, Stephen Frears laposan csordogáló filmjét a két főszereplő, Meryl Streep és Hugh Grant játéka viszi a hátán, ám ők valóban képesek élvezetessé tenni a történetet. Meryl Streeptől már megszoktuk a csodálatos játékot, szinte már el is várjuk tőle, és olyannyira nem cáfolt rá most sem a várakozásunkra, hogy legújabb filmjéről máris Oscar-esélyesként beszélnek. Ehhez nagyon hálás szerepnek bizonyult számára a kiöregedett naiva ártatlan szempillarezgésekkel kísért éktelen rikácsolása. Bár Hugh Grant azt tervezte, hogy határozatlan időre visszavonul és nem vállal több filmszerepet, a rendezőnek csak azért sikerült meggyőznie őt, mert a színész régi vágya volt, hogy Meryl Streeppel együtt játszhasson. A filmet nézve belátjuk, tudta, mire vágyik, mert Grant – talán Meryl kisugárzásának hatására – a kitartott, nyálas modorú, szerető férj szerepében élete nagy alakítását hozza.

A színészi játékon túl a film atmoszférája ragadhatja még meg a nézők figyelmét.

A cikk folytatása ITT!