Elképesztő, mi lakozhat Kálmán Eszter fejében. Belegondolni is félelmetes! Viccet félretéve fantasztikus a látványvilágú Nosferatu előadást láthatott a Trafó közönsége két egymást követő estén.

Néhol az öncélú művészieskedés sem áll messze az alkotóktól, ám összességében érdekfeszítő, mozgalmas, izgalmas előadást láthattunk, s bebizonyosodott az állítás, miszerint felvillanó képekkel, fényhatásokkal néha többet, jobban és pontosabban lehet közölni, mint azokkal az ezerszer megrágott, pontatlan, jobb sorsra érdemes szavainkkal. És hogy akkor is történhet a színpadon számtalan dolog, amikor látszólag minden áll. Sőt. Ott valami lényegi lényeg van.

Az előadás első jelenetében magányos vámpírunk napi rutin teendőit végzi élég sablonosan, fásultan, monoton egykedvűségben. Benne van ezekben a mozdulatokban a végtelen múlt és a végtelen jövő parttalansága. Szörnyű még csak belegondolni is egy ilyen létezésbe! S hiába próbál meg újra és újra kapcsolatot teremteni emberi lényekkel, hogy enyhítse magányát, minden kísérlete szükségszerűen kudarcba fullad. Kálmán Eszter csodálatosan megálmodott léleklufikkal jeleníti meg az előadásban az ember múlandóságot, a lélek illanékonyságát.

Nosferatu úgy játszadozik az emberiséggel, mint macska az egérrel. Hol az ujja köré csavarja őket, hol a lábaik elé omlik. Egy a lényeg, azt tesz velünk, amit csak akar. De emberibb ez a szörny, mint akármelyik született földlakó ugyanazokkal a vágyakkal küszködik, hisz az örökkévalóság nem ölte ki belőle a szív alapvető igényeit.

Bercsényi Péter végig fenntartja a néző érdeklődését, elképesztő munkát végez a színpadon, pontos, precíz és alázatos vámpír, dögös maca, amit akartok! Úgy tűnik, ő is behódolt a világ urának. Péter egyébként bábművész, ahogy Nosferatu is: mindketten báboznak itt kéremszépen, kényük-kedvük szerint használnak minket. De jó!