Bár nem néztem át a programot, mielőtt elindultam kifelé, már akkor volt egy sejtésem arról, hogy milyen típusú napnak nézünk elébe, amikor a Jutka Presszó mellett elhaladva hallottam, hogy Tankcsapdára melegítenek be a nagy hőségben egy szál térdig érő bakancsban Szigetre igyekvő fiatalok. A sejtésem be is igazolódott, a negyedik napra a világ minden sarkából előbújtak a rockerek, így nekik köszönhetően ismét teltházas volt a szombat.

Békés délutáni kolbászolásra az egyik legalkalmasabb terep az Octopus, így ezen a napon is arra vettem az irányt. Tegnap hiába próbáltam megtalálni a Vándor Vurstlit, ma viszont egészen véletlenül, a Múzeumi Negyeden keresztül sikerült eljutnom odáig (és kiderült, hogy ott van közvetlenül az Octopus mellett, csak a domb túloldalán). Erre a helyszínre csomó múzeum kitelepedett különböző programokkal, a Szépművészeti Múzeum például szecessziós stílusban (a szeptemberben kezdődő Klimt-kiállítás miatt) készült arany-fekete csocsóasztallal készült, az Óbudai Múzeum pedig Alasztics Péter óriásira nagyított, fenyőfa alakú autóillatosító-szobraival buzdít a fák védelmére. A környezetvédelem ezen a helyszínen is központi kérdés, a múzeumok sátraiban általában a korábbi kiállításokat hirdető ponyvákba burkolt fotelokon lehet ücsörögni, és ugyanezeket a maradék anyagokat iparművészek segítségével táska formájában lehet újrahasznosítani. A Vándor Vurstli színpadán éppen a Cirkuszínház társulat előadása ment, miközben mindenféle zsonglőreszközöket próbálgathattak a fesztiválozók.

Ezután elnéztem a mini WAMP felé is ahol az utolsó naphoz közeledve egyre nagyobb akciók várják a fesztiválozókat. Útközben azt is láttam, hogy milyen humánus módszerekkel próbálják eltakarítani a tegnapi nagy sarakat és pocsolyákat. Egy hatalmas dömper valami szörnyű homokos-kavicsos murvát szór a földre, aztán a nagy kerekeivel jól bele is döngöli. Ez mondjuk nem része a Sziget környezettudatos gondolkodásának.

A Nagyszínpad egyetlen magyar fellépője idén a Tankcsapda volt. Ebbe csak a színpad mellett elhaladva hallgattunk bele, miközben az MR2 felé mentünk, hogy megnézzük a Kistehént, amit ebben az új felállásban még nem hallottunk. Az új számok mellett néhány régi dalt is eljátszottak, amit nagyon furcsa volt az új zenészektől hallani. Kollár-Klemencz László – aki a jelek szerint hisz abban az ősi igazságban, hogy a nagy szakítást nagy hajvágással kell orvosolni – azért maradt a régi, a számok között olyan életbölcsességekkel szórakoztatta a közönséget, mint például „Tanuljátok meg nem befejezni a számokat!”

Az este következő részére áttelepedtünk a Világzenei Színpadhoz. Már hallottam egy-két dalt a Rupa and the April Fishes nevű zenekartól, de igazából nem ismertem őket, így mindenképpen meg akartam hallgatni őket. Nem bántam meg ezt a döntést, ugyanis az indiai származású, Amerikában és Franciaországban felnőtt lány és a világ minden tájáról származó zenészei ehhez méltóan sokszínű és érdekes zenét játszanak.

A koncert után ottmaradtunk közvetlenül a színpad előtt, hogy bebiztosítsuk a helyünket a mexikói Los de Abajo-ra. Így aztán a Sziget során először a legelső sorból tombolhattunk végig egy koncertet, aminek a tetőpontján a zenészek egytől egyig levonultak a színpadról és a tömeg kellős közepén folytatták a zenélést. Kicsit azért sajnáltam, hogy lemaradtam az ugyanekkor tartott EZ3kiel-ről, de azt kicsit sem bántam meg, hogy a Los de Abajo-t választottam, ami az egyik legjobb koncertnek bizonyult idén.

Elhatároztuk, hogy a fesztivál során először ellátogatunk az A38 sátorba, ahova eddig vagy nem fértünk be, vagy nem sikerült időben odakeverednünk. Végülis most is csak a ráadásra értünk oda Nina Hagen koncertjére, de legalább láttuk ezt az üvegajtós, spéci sátrat, amit már jóval a Sziget előtt hirdettek, merthogy óriási nagy, és a különleges szerkezetének köszönhetően nincsen benne egy darab tartóoszlop sem.

Nem láttunk rá nagy esélyt, de azért volt még bennünk valami halvány remény, hogy beférhetünk a Party Arénába az Infected Mushroom-ra. Természetesen nem fértünk be, óriási volt a tömeg a sátorban és körülötte is, de azért odaálltunk közvetlenül a bejárathoz, hátha véletlenül megunják és kijönnek annyian, hogy a biztonságiak úgy határoznak, hogy befér még néhány ember. A Party Aréna körül egyébként elég kifejlett rácsrendszer van, de most akkora tömeg tülekedett az ajtónál, hogy miközben a kihallatszó zenére partiztunk, láttuk, hogy a másik oldalon már vagy öt hatalmas, kopasz őr feszül neki a korlátoknak, hogy visszatartsák a betódulni készülő millió embert. Mikor már mögöttünk is olyan erővel nyomult a tömeg, hogy félig-meddig átpasszíroztak a rácsokon, úgy döntöttük, ideje feladni. Távozóban még láttuk, hogy újabb seregnyi biztonsági siet a sátor felé erősítésnek.
Az A38 előtt található Lovarda nagyjából a Dalmát magyar megfelelője, mivel ugyanúgy megy az asztalokon és padokon táncolás, csak éppen Részegen ki visz majd haza szól a Manu Chao helyett. Kicsit benéztünk ide is, de aztán végülis csak a Dalmát mellett döntöttünk. Itt ismét kivilágosodott már, mire véget ért a parti. A franciáknak rengeteg felelgetős mondókájuk van, amit két táborra osztódva kántálnak egymásnak, így miután véget ér az utolsó szám, általában még vagy egy órán át állnak az asztalokon és ordítoznak egymással. Ez nagyon szórakoztató tud lenni egy darabig, de aztán aki nem ismeri, sőt, nem is érti a szövegeket, az egy idő után elunja a dolgot. Így voltunk mi is, úgyhogy végül elindultunk hazafelé, de sikerült belefutnunk egy hatalmas kuka-partiba, ami abból áll, hogy az emberek körülállnak néhány nagy konténert, és dobolnak rajta, a többiek meg körülöttük (a legbátrabbak pedig a kukák tetején) táncolnak. Ez is egy sokéves szigetes szokás, de még mindig tökéletes afterpartinak bizonyult.

Bár nem néztem át a programot, mielőtt elindultam kifelé, már akkor volt egy sejtésem arról, hogy milyen típusú napnak nézünk elébe, amikor a Jutka Presszó mellett elhaladva hallottam, hogy Tankcsapdára melegítenek be a nagy hőségben egy szál térdig érő bakancsban Szigetre igyekvő fiatalok. A sejtésem be is igazolódott, a negyedik napra a világ minden sarkából előbújtak a rockerek, így nekik köszönhetően ismét teltházas volt a szombat.
Békés délutáni kolbászolásra az egyik legalkalmasabb terep az Octopus, így ezen a napon is arra vettem az irányt. Tegnap hiába próbáltam megtalálni a Vándor Vurstlit, ma viszont egészen véletlenül, a Múzeumi Negyeden keresztül sikerült eljutnom odáig (és kiderült, hogy ott van közvetlenül az Octopus mellett, csak a domb túloldalán). Erre a helyszínre csomó múzeum kitelepedett különböző programokkal, a Szépművészeti Múzeum például szecessziós stílusban (a szeptemberben kezdődő Klimt-kiállítás miatt) készült arany-fekete csocsóasztallal készült, az Óbudai Múzeum pedig Alasztics Péter óriásira nagyított, fenyőfa alakú autóillatosító-szobraival buzdít a fák védelmére. A környezetvédelem ezen a helyszínen is központi kérdés, a múzeumok sátraiban általában a korábbi kiállításokat hirdető ponyvákba burkolt fotelokon lehet ücsörögni, és ugyanezeket a maradék anyagokat iparművészek segítségével táska formájában lehet újrahasznosítani. A Vándor Vurstli színpadán éppen a Cirkuszínház társulat előadása ment, miközben mindenféle zsonglőreszközöket próbálgathattak a fesztiválozók.

Ezután elnéztem a mini WAMP felé is ahol az utolsó naphoz közeledve egyre nagyobb akciók várják a fesztiválozókat. Útközben azt is láttam, hogy milyen humánus módszerekkel próbálják eltakarítani a tegnapi nagy sarakat és pocsolyákat. Egy hatalmas dömper valami szörnyű homokos-kavicsos murvát szór a földre, aztán a nagy kerekeivel jól bele is döngöli. Ez mondjuk nem része a Sziget környezettudatos gondolkodásának.

A Nagyszínpad egyetlen magyar fellépője idén a Tankcsapda volt. Ebbe csak a színpad mellett elhaladva hallgattunk bele, miközben az MR2 felé mentünk, hogy megnézzük a Kistehént, amit ebben az új felállásban még nem hallottunk. Az új számok mellett néhány régi dalt is eljátszottak, amit nagyon furcsa volt az új zenészektől hallani. Kollár-Klemencz László – aki a jelek szerint hisz abban az ősi igazságban, hogy a nagy szakítást nagy hajvágással kell orvosolni – azért maradt a régi, a számok között olyan életbölcsességekkel szórakoztatta a közönséget, mint például „Tanuljátok meg nem befejezni a számokat!”

Az este következő részére áttelepedtünk a Világzenei Színpadhoz. Már hallottam egy-két dalt a Rupa and the April Fishes nevű zenekartól, de igazából nem ismertem őket, így mindenképpen meg akartam hallgatni őket. Nem bántam meg ezt a döntést, ugyanis az indiai származású, Amerikában és Franciaországban felnőtt lány és a világ minden tájáról származó zenészei ehhez méltóan sokszínű és érdekes zenét játszanak.

A koncert után ottmaradtunk közvetlenül a színpad előtt, hogy bebiztosítsuk a helyünket a mexikói Los de Abajo-ra. Így aztán a Sziget során először a legelső sorból tombolhattunk végig egy koncertet, aminek a tetőpontján a zenészek egytől egyig levonultak a színpadról és a tömeg kellős közepén folytatták a zenélést. Kicsit azért sajnáltam, hogy lemaradtam az ugyanekkor tartott EZ3kiel-ről, de azt kicsit sem bántam meg, hogy a Los de Abajo-t választottam, ami az egyik legjobb koncertnek bizonyult idén.

Elhatároztuk, hogy a fesztivál során először ellátogatunk az A38 sátorba, ahova eddig vagy nem fértünk be, vagy nem sikerült időben odakeverednünk. Végülis most is csak a ráadásra értünk oda Nina Hagen koncertjére, de legalább láttuk ezt az üvegajtós, spéci sátrat, amit már jóval a Sziget előtt hirdettek, merthogy óriási nagy, és a különleges szerkezetének köszönhetően nincsen benne egy darab tartóoszlop sem.

Nem láttunk rá nagy esélyt, de azért volt még bennünk valami halvány remény, hogy beférhetünk a Party Arénába az Infected Mushroom-ra. Természetesen nem fértünk be, óriási volt a tömeg a sátorban és körülötte is, de azért odaálltunk közvetlenül a bejárathoz, hátha véletlenül megunják és kijönnek annyian, hogy a biztonságiak úgy határoznak, hogy befér még néhány ember. A Party Aréna körül egyébként elég kifejlett rácsrendszer van, de most akkora tömeg tülekedett az ajtónál, hogy miközben a kihallatszó zenére partiztunk, láttuk, hogy a másik oldalon már vagy öt hatalmas, kopasz őr feszül neki a korlátoknak, hogy visszatartsák a betódulni készülő millió embert. Mikor már mögöttünk is olyan erővel nyomult a tömeg, hogy félig-meddig átpasszíroztak a rácsokon, úgy döntöttük, ideje feladni. Távozóban még láttuk, hogy újabb seregnyi biztonsági siet a sátor felé erősítésnek.
Az A38 előtt található Lovarda nagyjából a Dalmát magyar megfelelője, mivel ugyanúgy megy az asztalokon és padokon táncolás, csak éppen Részegen ki visz majd haza szól a Manu Chao helyett. Kicsit benéztünk ide is, de aztán végülis csak a Dalmát mellett döntöttünk. Itt ismét kivilágosodott már, mire véget ért a parti. A franciáknak rengeteg felelgetős mondókájuk van, amit két táborra osztódva kántálnak egymásnak, így miután véget ér az utolsó szám, általában még vagy egy órán át állnak az asztalokon és ordítoznak egymással. Ez nagyon szórakoztató tud lenni egy darabig, de aztán aki nem ismeri, sőt, nem is érti a szövegeket, az egy idő után elunja a dolgot. Így voltunk mi is, úgyhogy végül elindultunk hazafelé, de sikerült belefutnunk egy hatalmas kuka-partiba, ami abból áll, hogy az emberek körülállnak néhány nagy konténert, és dobolnak rajta, a többiek meg körülöttük (a legbátrabbak pedig a kukák tetején) táncolnak. Ez is egy sokéves szigetes szokás, de még mindig tökéletes afterpartinak bizonyult.