1999: A múmiát a gimnázium mozijában láttuk. Este az egész épület visszhangzott az „Imhotep, Imhotep” skandálástól; a hetedikesek előretartott karral masíroztak fel-alá, ijesztgették egymást, és elalvásig buli volt.
Ez a Brendan Fraser–Rachel Weisz-féle A múmia film estéjén történt. Izgalmas lett volna 2017-ben még jobb főhőssel – Tom Cruise – és a mai képi világ színvonalával újraélni egy hasonló kalandot, de az új A múmia sötét dögunalom: szürkeségbe mosódó kaotikus történet, látvány és kalandok nélkül, tét és karakterek nélkül.
A 2017-es A múmia nem önmagáért született film (és ez bitangul meglátszik rajta). A Universal, elirigyelve a Marvel és a DC szuperhős-franchise-birodalmát, úgy döntött, hogy összetákol egy filmuniverzumot azokból a filmtörténeti szörnyekből, amelyeknek a jogai véletlenül épp nála vannak – tehát beindította a Dark Universe című sorozatot Frankenstein szörnyével, Drakulával, a farkasemberrel és Jekyll-és-Hyde-dal, és elsőként a sorban ezzel a szerencsétlen, fölöslegesen újjáélesztett, kínlódó múmiával.
Szegény múmia! „Van, ami rosszabb a halálnál”, mondja a film; irgalmasabb lett volna, ha békében nyugodni hagyják (és vele az egész régifilm-szörnyes vonulatot).
A készítők szándéka szerint a 2017-es A múmia inkább Karl Freund 1932-es első múmia-filmjére hajaz, semmint az 1999-es kalandfilmre. Ez annyiban igaz, hogy nyoma sincs az 1999-es jókedvnek és a szereplők sem kalandokon esnek át, hanem sötét szörnyűségek sorozatán. Nem is értem a film célját: a múmia 1932-ben rémisztő volt közönsége számára, a maga korának horrorja. De azóta egy foszladozó hercegnőnél százszor ijesztőbb lények születtek, és sokkal hatékonyabb eszközök, mint a 2017-es film fáradt jump scare-jei és másodvonalbeli effektjei. A film olyan elavult, mint egy nyikorgó szellemvasút egy csődbe ment vidámparkban.
És úgy is néz ki. A 125 millió dolláros költségvetés elfüstölt a semmibe: a film nagy része szűk és sötét belső terekben játszódik, az effektek igénytelenek és fantáziátlanok. „Monumentális film”, mondja a sajtóanyag; valójában kisköltségvetésű független alkotások is megverik A múmiát látványilag.
De még a csaknem húszéves előd képi világa is köröket ver rá. No persze meglátszik az akkori homokviharon, a múmia akkori metamorfózisain a film kora – de azok az effektek bátrak, grandiózusak és nappali verőfényben játszódnak, és főképp: fantáziadúsak!
A cikk folytatása ITT!
Hozzászólások