A De-Phazz egy német banda, de ezt így első látásra nem nagyon mondaná meg róluk senki. Két feketebőrű énekes (egy hölgy, egy férfi), és egy csapat fehérbőrű zenész, de ők is tűnnek inkább angolszáz úriembereknek, mintsem árja-féléknek. A stílusukat sok mindennek nevezték már mások (nu jazz, electro swing) de lényegében arról van szó, hogy a jazzt és a funkyt vegyítik, és némi gépzenét is tolnak a cucc alá. A nevük a Destination Phuture Jazz rövidítése. A De-Phazz origójában egy ember áll, Pit Baumgartner, aki producer is, DJ is, de ha kell, keményet tud tekerni az ukelelén.

A De-Phazz idén 20 éves, szóval a MOMKultos koncert egy jubileumi turné része volt. Nagy volt tehát a várakozás, de a show elején majdnem elcsúsztak egy banánhéjon.

Ez a banánhéj pedig az előzenekar, a Veres Mónika énekesnőt által vezetett Nika volt. A banda keményen bekezdett. Nagyon lendületesek voltak, nagyon egyben voltak, Mónika hangja pedig egészen elképesztő. Aretha Franklint énekelt, Apáca Show filmzenét, meg néhány saját dal.

Elhangzott még néhány Whitney Houston dalaiból is, aki egyébként Nika nagy példaképe volt. Ez meg is hallatszott az énekstílusán. Komolyan, ha bekötött szemmel ülök ott, biztos lettem volna benne, hogy fekete énekesnő hangját hallom.

Mónika saját dalai némileg popsabbak voltak a feldolgozásoknál. Ezekről viszont kaptunk pár mondat sztorit is, hogy milyen életfázisban, milyen ihletésből írták őket, és miről is szólnak. Szívszorító volt összerakni a dalok történeteiből, hogy a híg pop korába micsoda szélmalomharc egy igazi tehetség útja az érvényesülés felé, és hogy hogyan jutott el az énekesnő Babos Gyula bandájától a kertévés tehetségkutatóig, meg az euróvíziós válogatóig.

A bandából és az énekesnőből is áradt a tűz. Elsöprő élmény volt hallani őket. Aztán jött a De-Phazz, és sokan csak néztek.

A DP-nek sok lendületes dala van, de ezt a koncertet úgy építették fel, hogy a lájtosabb lounge nótáktól fokozatosan jutottak el a funky-jazz őrjöngésig. Vagyis lement a közönséget teljesen átmozgató, szikrázó Nika, és feljött néhány jól szituált, elegáns öregfiú, és lassú groove-ra épülő dünnyögő zenét kezdett játszani álomszerű szintetizátorral, és reszelősen szóló, mély, szexi bariton szaxofonnal.

Kicsit olyan volt, mintha a közvetlenül a Terminátor 2 után állnánk neki a Miss Daisy Sofőrjének. A magassarkúban fel-alá rohangáló, haját rázó, Whitney Houstonként süvöltő dívát pedig, egy kényelmesen fel-alá csoszogó, titokzatosan néző, végtelen türelmet árasztó asszonyság váltotta a mikrofon mögött. És igen, Nika simán leénekelte a magasabb tartományokba el se merészkedő Barbara Lahrt, és a nála sokszorosan élénkebb vagányabb Karl Friehsont is.

Úgy tűnt, hogy bajban van a De-Phazz, pedig egyáltalán nem játszottak rosszul. Az éjszakai bárok minden misztikuma ott volt a ráérős dalokban. Aztán 4-5 dal után valami elkezdett mocorogni. Szép lassan bekúsztak a sorok közé a funky szexi és forró dzsungelütemei, és egyre több szerepet kapott a remek frontembernek bizonyuló Fiehson, aki énekelt, beatboxolt, sőt még a zenésztársait is roastolta.

Fél óra után a nézőtéren már mindenki úgy vonaglott a székében, mintha hangyák csípkendék az alfelüket. A koncert végére pedig már szabályos tánc-körök alakultak ki a nézőtér szélein, bólogató öregurakkal, fejüket rázó fiatalemberekkel és kígyóként tekergő lányokkal.

Azt külön érdekes volt látni, hogy a De-Phazz dalai élőben mennyivel jobban működnek, mint a lemezeiken.

Ez persze az élőzenében tök normális dolog, gyakran megesik, különösen a jazzben, de ekkora lemez-élő szintkülönbséggel még nem találkoztam, pedig voltam már pár koncerten.

Pit Baumgartner pedig csak bólogatott szürke eminenciásként a kütyüjei fölött a színpad hátterében. Ha sok volt a füst, nem is nagyon látszott (csak a végén jött előre egy kis ukulelézésre), mégsem volt kétség senkiben, hogy mozgatja a szálait ennek a remekül szóló, ragyogó gépezetnek.

A De-Phazz végül simán lehozta az év jazz koncertjét úgy, hogy Nika és a saját repertoárjuk miatt mínusz 50-ről indultak.

Szóval boldog szülinapot De-Phazz. Köszönjük, hogy itt voltatok, köszönjük a koncertet, meg hogy egyáltalán léteztek.