A kommunizmus nyert, de vajon az emberiség is? Miért nincs sehol konyha? Hogy kell leszállni egy viharos bolygóra? Miért építettek fánk alakú műholdakat az idegenek?

A Tajmir 100 évvel azután bukkant elő újra, hogy eltűnt a kozmoszban. Csak ketten élték túl az űrhajón a katasztrófát. Ők 100 évet ugrottak előre az időben, és egy számura idegen Földre tértek vissza.

A glóbuszon diadalmaskodott a kommunizmus, a világpolgárok pedig egy eszményi társadalomban élnek, ahol a technológiai fejlődés hihetetlen jólétet hozott az emberiségnek. A Föld lakosságának nagy része könnyű, kényelmes életet él, és alig kell dolgoznia. Első látásra tökéletesnek tűnik ez a világ, de a két időutazó valamiért mégis csak nehezen tud beilleszkedni, ahogy apránként felfedezik a sajtlikakat ezen az eszményi társadalmon.

És akkor ott van még az a négy srác, akik egy kollégiumi szobában laktak, és ők voltak a legbalhésabb arcok az egyetemükön. Ők már ennek az új világnak a szülöttei. A tanulmányok után mindannyiukra kalandokban bővelkedő, izgalmas élet vár.

Mert az elpuhult utópisztikus világban maradt még egy kaszt, akik keményen dolgoznak. Ők pedig a kozmosz felfedezői. Ők valóságos űrbéli Indiana Jones-ok. A négy jóbarát tagjait pedig egyaránt erre a pályára sodorja az élet.

A Sztrucagkij testvérek, Arkagyij és Borisz még a hatvanas években kezdték el építgetni a Delelő univerzumot, a Föld kommunista utópiába forduló jövőképét. A Hazatérés történetei is ebben az univerzumban játszódnak.

Azért írtam többes számot, mert ez egy novellagyűjtemény. A benne összegyűjtött sztorik nagyjából két kategóriába sorolhatóak. Az egyik az idealisztikus társadalom visszásságait mutatja be, a másik pedig a világűr rejtélyeit firtató kutatásokat mutatja be.

Van itt minden. Több millió éve elhagyatott idegen város, egy veszélyes séta a marsi éjszakában, leszállási kísérlet egy viharos bolygón, egy rejtélyes számítógép, ami látszólag ok nélkül groteszk gépezeteket hoz létre, de van olyan novella is, amelyik az egyik főzni vágyó hajótörött küzdelmeit mutatja be egy olyan világban, ahol már mindenki éttermekben eszik, és senkinek sincs otthon konyhája.

Kép: (Borisz Sztrugackij): https://en.wikipedia.org/wiki/Arkady_and_Boris_Strugatsky#/media/File:Boris_Strugatsky_Seminar_20060109_02.jpg

A novellák egytől egyig kreatívak, meghökkentőek, szellemesek, és még némi finom, iróniából táplálkozó humor is átitatja. És itt most ne valami harsány blődségre gondoljunk, hanem inkább a sorok között megbúvó gúnyos mosolyra. Olyan, mintha az íróknak nem állt volna szándékukba a poénkodás, csak annyira szórakoztatónak tartanak bizonyos emberfajtákat, hogy ez áttülemkedik a szövegen.

Ahhoz, hogy ez átjöjjön, abban hatalmas szerepe van a fordítónak, Sándor Gábornak, aki bravúros munkát végzett. Ez a szakma eléggé felhígult az utóbbi években, és nagyon ritkán fut bele az olvasó annyira mesteri munkába, mint a Hazatérés fordítása. A szöveg választékos, igényes, mégis fogyasztható, ha kell véresen komoly, már-már rémisztő, de ha arra van szükség, könnyed, gunyoros és/vagy cinikus. Ráadásul a relatív bonyolult csillagászati, vagy fizikai okfejtéseket is sikerült szájbarágás nélkül érthetővé tenni.

Minden túlzás nélkül: egyik ámulatból a másikba estem a kötet olvasásakor. Sajnos nagyon ritkák azok a science-fiction írók, akiket a fejlődés tényleges hatása érdekel, hogy mit tesz a társadalommal, mit tesz az emberrel, és képes a felmerülő kérdésekre, kézenfekvő, egyedi, izgalmas válaszokat adni. A Hazatérés történetének szereplői nagyon emberiek, és a jövőbeli problémák és dilemmák nagy része is a jelen társadalmi, és politikai defektek továbbgondolása.

És még valami. A könyvben szereplő Leonyid Andrejevics Gobrovszkij az egyik legnagyobb arc, akivel sci-fi könyvben találkoztam.