Esetleg „egész jó”. Minden ízében profi, klafa blockbuster, látványos és izgalmas sci-fi, ami igyekszik a talajon maradni, hogy ne nagyon csóválja a fejét az sem, aki mondjuk konyít az űrutazáshoz meg figyelemmel követi a NASA híreit. De mivel tömegeknek akar szólni, nem vállal semmi kockázatot, és így egyszerűen figyelmen kívül hagyja A marsi legérdekesebb rétegeit.

Pedig a könyvet – igaz, sokak meglepetésére – szintén sokan szeretik, a legváltozatosabb típusú emberek váltak rajongójává: így lett ingyenesen terjesztett e-könyvből a kiadók, majd ennek következtében a filmipar aranytojást tojó tyúkja. Pedig van benne ismeretterjesztés, tudomány és elég tömény geek humor – ennek ellenére nem csak a kockák szerették. Az izgalmas sztori, a jó történetvezetés, az érdekes témák és ötletek berántották az olvasót, és az okos, humoros űr-Robinson narrációjában még a kémia életmentő tudománya is élvezetessé vált.

A marsi – Matt Damon

A filmesek viszont csak a sztorit látták benne – ami pedig az egésznek csak a puszta váza. Mert mi a sztori? Az, hogy egymás után történnek dolgok. Pedig Weir ezt egyáltalán nem ilyen szimplán írta meg: közbeszúrt történetszálak, időrendi variálás, mindenféle írói trükkök teszik izgalmassá az olvasást. A film ezzel szemben tök lineáris: elindul A pontból (a 3. Mars-expedíciót homokvihar miatt megszakítják, a legénység elindul haza, de egyikőjük, akit halottnak hisznek, ott marad), folyik-folydogál szépen időrendben (szegény ottmaradt marskutató próbál túlélni a zord körülmények között), aztán eljut B-be („Mentőexpedíció”…) , kész, vége.

A másik meg, amit Ridley Scotték láttak benne, az a tanulság. Az egész világ összefog egy ember megmentéséért, és ez hű de szép gondolat. Hát ezt meg eléggé túltolják, de jó, ez Hollywood, nézzük el, hogy töményebben kell nyomni az érzelmet. Csak sajnos nem csak ezt a részét, hanem az összes apró részletet elhálivudizálták.

Minden sokkal nagyobb, sokkal egyszerűbb, és sokkal csili-vilibb. A Lak például nem egy sima, vékonyfalú, életveszélyes sátor – az egy hiperszuper, lakájos, IKEA-bútorokkal dizájnolt, csillogó-villogó épület. Az, hogy kisebb teherautónyi, küldetést előkészítő szondákkal küldték fel, amikbe bele kellett férnie, meg sem fordul az ember fejében, mint ahogy a készítők fejében sem fordult meg, hogy erre figyelni kéne. (Míg persze Andy Weir minden ilyen apró részletnek alaposan utánajárt.) Mondjuk amilyen hatalmas belső terű (és panorámaablakos) űrhajókat használnak (egyébként a Hermész is IKEA-katalógusból lépett ki), simán lehet, hogy ezekbe még egy ilyen Lak is beférne.

„Ha csak ezt látnám, azt mondanám: több ilyen filmet a mozikba!”

De hasonló elem például a kommunikáció lassúsága is. Az, hogy ezek az űrhajósok mennyire magányosak, hogy huszonakárhány percet várnak minden egyes válaszra, egyszer sincs érzékeltetve. Nem azt mondom, hogy tényleg ki kellett volna várni azt a kétszer 12 percet, amíg a rádióhullám elér a Marsról a Földre meg még egyszer ennyit vissza – de azon kívül, hogy elmondják ezt párszor, valahogy érzékeltetni is kellene az ilyesmit. Ez egy film, bakker, millió filmes eszköz áll a készítők rendelkezésére, de azon kívül hogy tudós emberek elmondják, hogy így van, és ez milyen bosszantó, sehogyan sem próbálják átélhetővé tenni, milyen idegőrlő és veszélyes is lehet ez a késleltetés. Abszolút nem lehetett érezni, hogy milyen messze van a Mars, hogy mit vállalnak az űrhajósok, hogy miért van nehéz helyzetben Watney (Matt Damon) – és ez nem csak a rádiózásra vonatkozik. A marsi nehézségek és bonyodalmak legnagyobb része bele sem fért a filmbe. Azt, hogy több hónapon keresztül tesz meg 3200 kilométert a nem erre tervezett marsjáróban, egy olyan szekvenciával oldják meg, mint amikor a Gyűrűk Urában mennek Frodóék az Új-zélandi szép tájakon: köröz körülöttük párszor a kamera, szívhezszóló zene szól, drámaian néznek a távolba, aztán újabb hegyormok meg tájak tűnnek fel, aztán hopsz, meg is érkeztünk.

A cikk folytatása ITT!