A dzsungel könyve nem egy dolgot jelent, hanem legalább négyet. Először is ott van a több mint 120 (!) éves eredeti történet, amit Rudyard Kipling írt. Aztán ott van a Korda-testvérek élőszereplős-élőállatos, mai szemmel nézve eléggé béna adaptációja. Sokkal több embernek mond valamit a Disney-féle rajzfilmes feldolgozás, ami már szintén bő fél évszázados, mégis biztos vagyok benne, hogy sokunk gyerekkori emlékei között ott van, és dúdolgatjuk néha Balu énekét rosszkedv ellen. Másoknak viszont semmit sem mondanak ezek a dalok, ellenben beugrik nekik a Geszti-féle musical – nekik más dallamok jutnak az eszükbe A dzsungel könyvéről…

Egyszóval „A” dzsungel könyve már régóta nem létezik, mindenkinek más az igazi – úgyhogy kár keseregni azon, hogy a következő generációnak lesz egy új verziója; a 2016-os „élőszereplős”, látványos akciófilm.

Ez a három fontos kiemelendő jellemző. Új változat, mert bár épít a Disney-féle rajzfilmre (nyilván, hiszen ezt is a Disney készítette), és rengeteg utalgatás meg kikacsintgatás van, de történetileg is jelentősen eltér Kipling eredetijétől és a ’67-es gyökerektől is. A hardcore A dzsungel könyve rajongóknak például nagyon nehéz lesz lenyelni azt a békát, hogy ezúttal Akela csak egy lábjegyzet lesz a sztoriban, a bölcs Balu egy folyton hazudozó szélhámos, Sir Kán pedig minden eddiginél nagyobb szarkeverő.

Fontos az is, hogy idézőjelbe van téve az, hogy élőszereplős a film. Mert igaz, hogy Maugli tényleg igazi szereplő (ráadásul határozottan jó a srác (Neel Sethi), ahol kell, ott csibészes, ahol kell, cuki, és persze nagyon sokszor eszünkbe juthat róla a rajzfilmfigura is), de rajta kívül minden és mindenki számítógéppel van „megrajzolva”. Méghozzá szenzációsan. A dzsungel szebben él és lélegzik mint az Avatarban, az állatszereplőket meg nem lehetne megkülönböztetni az igazi állatoktól. Jó, persze, ezek beszélnek meg antropomorfan viselkednek, de ha csak a mozgást, a megjelenést, a vászonról áradó jelenlétet nézzük, akkor akár élőszereplős is lehetne. Sokkal jobban az, mint mondjuk a ’42-ben készült Korda-féle, ahol az állatok igaziak voltak ugyan, de csak művi díszletnek hatottak ezekhez képest…

A harmadik állítás pedig az, hogy ez egy látványos akciófilm. Igen, vannak benne elemek a Kipling-féle, alapvetően nem gyerekeknek való világból. Igen, rengeteg utalás van a rajzfilmre – konkrét dalok kerültek át belőle. De ezek csak díszek, „idegen” tollak, amikkel egy látványközpontú akcióorgiát akarnak nekünk eladni. Nem épül minden jelenet akcióra, sőt. De érezhetően az a fontos. Aköré van felépítve az egész. Hatalmas, erős állatok harcolnak egymással, Sir Kán üldözi Mauglit – ezek a fő, igazán kidolgozott részei az új adaptációnak. És meg kell állapítani, hogy ez meg is látszik rajta: ezektől a jelenetektől elakad a lélegzet, és elfehéredik a karfát szorító ujj.

Ellenben ami ezeken kívül van, hát, az elég satnya. Jólesik persze a sok kikacsintás a rajzfilmre – de az egy feelgood mozi volt, ez meg sokkal komorabb.

A cikk folytatása ITT!