A dán lány célja nemes: a transzneműség széleskörű elfogadtatásának fontos állomása lehetne, de Tom Hooper legújabb rendezésével nem mert valóban nagyot lépni.

Eddie Redmayne egy olyan férfit alakít, aki szakmájában kiemelkedő, elismert, de szó szerint teste börtönében kell élnie, mígnem rá nem jön, hogy tud ezen túllendülni, ebben pedig felesége szeretete és odaadása segíti őt a végletekig, még akkor is, ha ezt nem feltétlenül érdemli meg. Ismerős? Igen, tavaly Redmayne ennek a karakternek (Stephen Hawking) a megformálásáért – többek között – Oscar-díjat nyert. Akkor A mindenség elméletével tette ezt, idén ugyanezt kísérli meg A dán lányban.

Eddie Redmayne

Nem túlzás azt állítani, hogy a két történet váza teljesen ugyanaz, sőt, a hasonlóság valószínűleg mindenkinek szembeötlő. A különbség annyi, hogy a főhős ezúttal az 1920-as években tevékenykedő Einar Wegener. A festőművész már évek óta boldog házasságban él, mikor sem önmaga, sem a külvilág előtt nem tudja tovább titkolni, hogy valójában nő, mígnem hosszas küzdelem után végül ő lesz az első férfi, akin teljes nemi átalakító műtétet hajtanak végre. A legnagyobb jóindulattal is csak azt lehet mondani, hogy a festő élete inspirálta a történetet, a valóság azonban nagyon sok ponton jelentősen eltér a vásznon látottaktól. Akárcsak a könyvben olvashatóktól, hiszen David Ebershoff 2000-es nagysikerű regényének adaptációjáról van szó.

Míg a könyv az író debütálásaként óriási erővel robbant be a köztudatba, a filmváltozat valószínűleg épp ekkora erővel fog rövidtávon feledésbe merülni. Merthogy a téma elképesztő bátorsága (igen, ez még ma is bátor, pláne nagyközönségnek szánva) ellenére, vagy éppen ezért, az alkotók nagyon biztonsági játékot játszottak. A cselekmény középpontjába nem Einart (illetve a későbbiekben Lilit) hanem feleségét, Gerda Wegenert (Alicia Vikander) helyezték. Főként az ő lelki és érzelmi megpróbáltatásait követhetjük nyomon, ami egyrészt érthető, hiszen a közönség túlnyomó többsége vele tud azonosulni, másrészt viszont épp önnön célja elől veszi el a lehetőséget, mivel nem mutatja be jól a transznemű emberek belső megpróbáltatásait. Olyannyira nem, hogy Einar Lilivé válását szinte kizárólagosan a külsőségekre alapozva ábrázolja: aprólékosan láthatjuk, ahogy Einar egyre jobban a női megjelenés rabjává válik, de az aprólékosság csak a ruhaválasztásra és a sminkelésre vonatkozik. Azt is részletesen bemutatja, miként sajátítja el – immár – Lili a nőies gesztusokat, mimikát, de nem halljuk valóban, mélyrehatóan arról beszélni, mi zajlik a fejében és a szívében. Ezzel szemben Gerda újra és újra kinyilvánítja gondolatait és érzelmeit. Mondhatnánk, hogy nem csak a szavak alkalmasak ezeknek a megjelenítésére, és valóban így is van. Csakhogy míg Alicia Vikander változatos és az érzelmek egész skáláját felvonultató színészi teljesítményt mondhat magáénak, addig Eddie Redmayne a történet előre haladtával csak egyre szemérmesebben mosolyog. Az a feminin férfiasság, amivel a film elején indít, nagyon hamar kiteljesedik, és a játékidő felére mintha ő maga is ráunna a megszeppent hölgy félénk mosolyára. (Mindenképpen meg kell jegyeznem azonban: van egy jelenet, amiben a zavart a szégyent és a boldogságot úgy elegyíti, hogy amiatt valószínűleg most sok színésztársa irigykedik rá).

Nem csak ezzel lövi saját magát lábon az író-rendező páros, Lucinda Coxon és Tom Hooper. Bármennyire is szép a szándék, hogy elfogadtassák közönségükkel ezt a fajta másságot, sajnos a rosszul kidolgozott (vagy ha el akarjuk mismásolni, hívhatjuk elliptikusnak is) forgatókönyvvel ezt aligha fogják elérni.

A cikk folytatása ITT!