A mozikról általában:

A mozi 120 év alatt rengeteget változott, alakult, fejlődött. Az első vetítésekre még cirkuszok sátraiban, tekercses alkalmi vetítőkben került sor, és innen eljutottunk a ma dívó 4DX mozihoz, ahol már a szék sem marad rendesen a hátsónk alatt.

Az idősebb generációnak talán még mond valamit a kópia szó. A kópia volt az a tekercs, ami a filmet tartalmazta a régi szép időkben, amikor nem volt elég, hogy bepötyögtük, hogy filmcím szóköz torrent. Akkoriban a filmnézés még átvághatatlan szolgáltatóipari vállalkozás volt. Elkészítették az alkotást, azt megvette a filmszínház, mi kifizettük a mozijegyet, és megcsodálhattuk a végeredményt. Természetesen maga a vetítés sem gombnyomásra működött, hiszen kellett hozzá a vetítőbe egy mozigépész, aki elindította a filmet, majd a tekercs végénél megfordította, hogy a másik felét is megnézhessük, és még rengeteg dolgot csinált a fények beállításától a hang kontrollálásáig azért, hogy a közönség jól szórakozzon. Ma erre laza megoldásban meg ott a VLC Player.

A filmnézés világának nem csak a sajátos technikája, de az építészete is megvan. A kezdeti időszakban a színházak mintájára építették és filmszínháznak hívták, aztán formaletisztulás és praktikussá, kompakttá, ugyanakkor klasszikusan kényelmessé válás után hivatalosan is mozivá avanzsálódtak a vetítőtermek. Az első mozi hol máshol létesülhetett volna, mint Amerikában. Bár üzlethelyiségből alakították ki, a Vitascope Hall az első filmszínház volt, mely New Orleansban nyitotta meg kapuit 1896-ban, s még ebben az évben követte az Edison’s Vitascope Theatre Buffalóban. Ezek után megindult az őrült moziépítési láz – az USA szinte összes kisvárosa büszkélkedhetett mozival, a nagyvárosok többtermes „komplexumokkal”. Azonban a technika ördöge belebújt a gépezetbe, és a kópiák hiánya ellehetetlenítette az apróbb mozik működését. Így a kis mozitermek bezártak, és a filmes kultúrájukat gyarapítani vágyók a nagyvárosokba utaztak szórakozni.

Ez volt a Vitascope belülről

A VHS kazetták és később a DVD-k megjelenésével a kópia-probléma ugyan megszűnt, viszont a filmszínházak üzemeltetése már nagyvállalatok kezébe került, s szépen lassan eljutottuk a multiplexek és megaplexek csodás világáig, ahol már rágcsálnivalót is helyben kapjuk, és egyszerre akár tucatnyi műsor közül is válogathatunk. Azonban a moziknak nem csak ilyen sablonos és műanyag verziói vannak. A romantikus lelkületűek mind a mai napi elmehetnek autósmoziba, a kevésbé romantikusak meg mondjuk pornómoziba, mert nyilván az is van. Ugyanígy vannak artmozik, melyek művészfilmekre specializálódtak, és a régi filmek szerelmeseinek is szórakozást biztosító nosztalgiamozik. A sok alcsoport mellett alapvetően két típust tudunk még megkülönböztetni – a premiermozikat, melyek a türelmetlenek kedvenc helyei, és utánjátszó mozikat, melyek a premiert elnézők és arról lemaradók nagy kedvencei.

A vetítés tárgyai, a filmek:

Ha már beszéltünk a moziról és kópiákról, ejtsünk szót a filmekről, mivel ez az egész hacjihő a mozgóképek körül forog. A filmek értelemszerűen a filmművészet alkotásai. A filmművészet pedig nem más, mint a legújabb és legkomplexebb művészeti ág, sorban a hetedik. Összetettségét az nyújtja, hogy az első a művészetek közül, mely az időt és a teret közvetlenül használja fel, mindkettőben egyszerre működik.

Köszi nekik: Auguste és Louis Lumière / Kép: http://hu.wikipedia.org/wiki

A mozi születésének pillanata az első „film” levetítésének korszakalkotó ideje volt. Amikor a francia Lumière fivérek 1895-ben szabadalmaztatták a kinematográfot, az első mozgóképet felvevő és vetítő szerkezetet, nyilvánvalóvá vált, hogy közkinccsé és közhaszonná kell tenni. Így fel is vették és később le is vetítették a világ első filmjét. Az alkotás röpke 46 másodpercében munkásokat láthattunk kijönni a lyoni fényképészeti lemezeket gyártó üzemből, s az alkotás a frappáns és kreatív „A munkaidő vége” címet viselte. Ez a ma már gyengének tűnő kezdés azonban megteremtette és útjára indította a filmipart.

A világ első filmje: A munkaidő vége

Tudjuk azonban, hogy minden kezdet nehéz, és ez az egyetemes igazság a mozira is igaz volt. Ezt számításba véve el lehet képzelni, hogy az első még feketefehér némafilmek nem alkották a filmgyártás csúcsát, és sok időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy az úri murinak titulált kinematográf-vetítésre járástól eljussunk a valódi némafilmekig. Ezek a filmek viszont a közhiedelemmel ellentétben teljesen élvezhető minőségűek voltak.

Szóval képet már láttunk, hang azonban még nem volt hozzá, csak az igény arra, hogy ne nekünk kelljen mentális beszélgetésekkel feltölteni a pantomimjátékot. A korszakalkotó zajongásra egészen 1922-ig kellett várni, ekkor alkották meg ugyanis az első hangosfilmet. Az első valódi hangosfilm, ami nem csak recsegést és zajt szolgáltatott, a Warner Brothers A dzsesszénekes című 1927-es alkotása.

Az ember azt gondolná ilyenkor, hogy ezzel megmenekült a világ, hisz ott a csodás film, már hangja is van, de a művészet sajnos nem ilyen egyszerűen működő dolog. Bonyolultságához mérten meg is sínylette a filmek felhangosodását. Ennek az volt az oka, hogy az első hangosfilmekhez a beszédet rejtett mikrofonokkal vették fel, s bizony a színészeknek a felvevőeszköz irányába kellett csicseregniük, ez pedig jelentősen csökkentette a mimika és a színészi játék minőségét. Szerencsére később megszületett a megoldás, amikor a technika alkalmassá vált arra, hogy a hangcsíkot külön illesszék a filmszalagra. Így már volt képünk, hangunk és a Disney féle Hófehérke és a hét törpe című egész estés rajzfilm 1937-es bemutatójától kezdve már színes filmjeink is voltak.

A filmek arany méltatása – az Oscar-díj:

Az ember egy kimondottan versengő élőlény. Nem elég neki, hogy valami művészi értéket képvisel, mindig tudni akarja, hogy adott alkotások közül melyik a legjobb. Így nem csoda, hogy sok más dologhoz hasonlóan a filmeknek is megvan a maguk díja, ha klasszikus értelemben vett versenyük nincs is.

Ezen díjak közül a tengerentúl legrangosabbika az Oscar-díj, azaz az Academy Award, melyet a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia ad ki 1929 óta. A jelenleg hatályos szabályok szerint azokat a filmeket lehet Oscarra jelölni, melyek a díjátadót megelőző naptári év valamelyik napján kerültek forgalomba Los Angelesben.

Itt is, mint minden sokkategóriás díjnál voltak már különleges jelölések és győzelemek is. Walt Disney például 1968-ban a Hófehérke és a hét törpe című meséért egy nagy és hét kis szobrot kapott. Szintén ő birtokolja a legtöbb Oscar-díj tulajdonosának megtisztelő címét is – összesen 26 alkalommal részesült az elismerésben. Ha más ketegóriába ugrunk, akkor ez a szám drasztikusan csökken – a legtöbb díjat hazavivő filmek a Ben-Hur, a Titanic és az Gyűrűk Ura: A király visszatér 11 szobrocskával. Ezek közül a Gyűrűk Ura trilógia harmadik része másért is különleges – aközött az öt film között van, melyek 4 vagy több jelölésből az összeset megnyerték.

A legtöbb díjat hazavivő színész egy hölgy, Katharine Hepburn volt, ő négyszer mondhatott köszönőbeszédet, négy főszerepért. Személyek esetében más számok is érdekesek lehetnek. Ilyen például a díjazottak kora. A legidősebb vörös szőnyeges győztesek Jessica Tandy és Christopher Plummer voltak, mindketten 82 éves korukban csaphatták polcra az arany fickót. A legfiatalabb díjazott Tatum O’Neal volt, aki 10 éves korában totyoghatott a közönség elé és rebeghette el köszönőbeszédét.